MűvészsarokNovella

A főváros felé

Nem tudta, hogyan került oda. Csak állt a peronon és a messzeségbe meredt, a hosszú vonatsínek párhuzamán túl elterülő füves területre. Figyelte, ahogy az égen gyülekeznek a sötét felhők, és esővel áztatják a környezetét, félhomályba burkolva mindent. Hallgatta az esőcseppeket, nedvesen csobbantak a tócsákba, zúgva tépték a fák leveleit, a közeli bódé tetejét verték és a kezében tartott esernyőre hulltak.
Fejét enyhén oldalra döntve figyelt, amikor a közelben elrobogott egy szerelvény, hatalmas robajjal szelve át a levegőt. A gőzmozdony hangosan sípolt, a kerekei csikorogtak a vizes síneken, mire a lány feleszmélt. Rájött, hogy él, létezik, és hogy fogalma sincs, mit keres a vasútállomáson. A kezében az utazóbőrönd nyilvánvalóvá tette, hogy utazik valahová, az ernyős kezében szorongatott jegy, pedig azt is, hogy hová.
Kifejezetten szerette az esőt, de leginkább csak az otthon kellemes melegéből, éppen ezért felszállt a vonatra. Maga mögé nézve látta, hogy rajta kívül még páran várakoznak ugyanarra a szerelvényre. A férfiak elegáns felöltőben álltak, közülük néhányan hölgyük feje fölé tartották az ernyőjüket. A nők utazóruhában voltak, hosszú szoknyájuk alja már mocskos volt az esőtől és a felcsapódó kosztól.
Végül befutott a vonat, elemi erővel robogott be az állomásra, a menetszél megcsapta az alig 20 éves lányt. A hirtelen elsuhanó vonat sokként érte, de hiúsága nem engedte, hogy riadtan meghátráljon az emberfeletti erő elől. Ujjait szorosabban fonta a bőröndje és az ernyője köré, ujjbegyei elfehéredtek.
A mozdony hatalmas szisszenéssel állt meg, mint valami óriási bestia, aki megpihen a hosszú út után, kifújja magát, hogy aztán pár pillanat múlva újult erővel vágtathasson tovább.
Az állomáson várakozó emberek felszálltak, a lány követte a példájukat, magabiztosan kapaszkodott fel a lépcsőfokokon, majd céltudatosan megindult az étkező kocsi irányába. Kezében a görcsösen szorongatott jegyet figyelte, ami a neve megjelölésével az első osztályra szólt.
Nem meglepő – gondolta magában. Világ életében mindenből a legjobbat kapta, nem is érékelt kevesebbet.
Az étkező kocsiba érve helyet foglalt és kibámult az ablakon. A város nevét jelző táblát figyelte, ami Wertys nevét hirdette. Az állomás egyszerűsége nem utalt arra a tiszta, ragyogóan fehér és neves városra, amihez tartozott. Talán mert a vidéki helyiségtől messzire került a peron, egyszerűbb volt hintóval megközelíteni, mintsem gyalog.
A vonat hamarosan elindult, lassan kattogva kezdte maga alá gyűrni a sínpárt, aztán a peron egyre gyorsabban vágtatott el az ablak előtt, amíg hirtelen vége nem szakadt.

A jegyen, amit a kalauznak átnyújtott, Lady M. Abigaile neve állt tulajdonosként megjelölve. Nem, a saját neve nem lepte meg, jószerivel az egész életére emlékezett még. Az egyetlen, ami zavarta, hogy valahol mégis elvágták az emlékképeinek a fonalát. Pedig annyi minden megmaradt benne! Tisztán előtte van a kép, ahogy kisgyerekként élvezi a hóesést Wertys ragyogóan tiszta, macskaköves utcáin. Nem olyan gyermeteg módon, inkább csak egy visszafogott mosollyal csodálta a hópelyheket.
Felsőbbrendű gőgjét bizonyára a legtöbben nemesi származásának és neveltetésének tudták be. Mivel a kisasszony nemesi családja nem szorította háttérbe a komoly neveltetést, már ami a hangszerek és az aktuális divat ismeretét jelenti. Arra koncentráltak, hogy Abigaile tudása és ügyessége méltó legyen a Cranley névhez, ám a jellemi fejlődésére már nem fektettek nagy gondot.
Mégsem kellett a kisasszonyt állandóan fegyelmezni. Legalábbis nem a hagyományos dolgok miatt. Nem kellett megfedni indokolatlan, gyermeteg rohangászásért, nem kellett illetlen dolgok miatt szidni. Sohasem állt szóba a cselédekkel, mivel az ellenkezett a szabályokkal.
Viszont az anyja haja égnek állt a folytonos tűzesetek miatt. Eleinte nyugalom honolt a nemesi házban, amíg Abigaile rejtelmes képességei nem jelentkeztek. Dührohamai után lángba borultak a dolgok és Ivonne, az anyja minden pillanatban félt, hogy a lánya fogja a halálát okozni. Vagy esetleg minden erőfeszítése ellenére börtönben végzi majd, nem pedig egy előnyös házasságban.
Abigaile még mindig emlékezett arra a napra, amikor olyat kért az anyjától, ami az amúgy is beteges nőt még jobban megbotránkoztatta. A beszélgetés végzetesnek bizonyult a függöny számára, amely hamuként végezte.
Ott, a vasúti kocsiban Abigaile most mégis úgy érezte, hogy valami nem stimmel. Az emlékképei olyanok voltak, mintha csak egy távoli, homályos álmot látna. Ujjaival a cukortartó felé nyúlt, ám a mozdulat csak ürügy volt, hogy feltűnés nélkül megszemlélhesse azt a kezet, azt a tenyeret és ujjbegyeket, amik az emlékei szerint tüzet élesztettek magukból. Érezte erősödni a késztetést, hogy kipróbálja elrejtett képességét, de nem merte. Minden külsőség ellenére, sosem volt olyan bátor, mint ahogy mutatta. Arca rezzenéstelen volt, csak a gőgöt és a dühöt engedte, hogy kimutassa. A félelmet és a szomorúságot soha. A homályos emlékképek ellenére még emlékezett halott apja dörmögő hangjára, ahogy határozottságra és keménységre oktatta őt.
Végül visszahúzta a kezét, hiszen ha most kezdene kísérletezni, a végén még felgyújtana valamit. Annak is meglenne az esélye, hogy nem tudná ezután kontrollálni az eseményeket.
– Pincér! Hol van már? – kérdezte fennhangon, amivel felhívta magára a többi utas figyelmét. – Már rég meg kellett volna kapnom a teámat! – folytatta még hangosabban. Összevonta sötét, elegáns szemöldökét, úgy nézett körbe. A többi utas tanácstalanul meredt rá, valószínűleg még nem sokallták a várakozással eltöltött időt. Abigaile dühödten fújta ki a levegőt.

Nem telt bele sok időbe, hogy Ms Cranley túl legyen a délutáni teán és elégedetten a kabinja felé tartson. A szűk folyosón éppen elfért a ruhájával, s míg másokat talán akadályozott volna a turnűr, ő könnyedén mozgott benne.
A kabinja kényelmes volt, sötétvörös kárpit borította az üléseket, a falakat elegáns tapéta díszítette, s a folyosóra néző ablakon el lehetett húzni a függönyt. Ez Abigaile-nek kapóra jött, nem volt kedve más emberekhez, akik esetleg szívesen szóba elegyedtek volna vele.
Nemesi származásának, a felmenőinek régre visszanyúló nevének köszönhetően egyértelműen ismerte az összes nemes, akik akár kérés nélkül is özönlöttek a fogadásaira ingyen vacsora és szórakozás reményében. Ám ők aligha voltak érdemesek arra, hogy egy szemernyi időt is töltsön velük.
Pár percnek el kellett telnie, hogy megnyugodjon a kabin takaró biztonságában, ahol már nem volt szem előtt. Örökké irányíthatatlan, fekete, göndör hajából kiszedte a kis kalapot, amit komornája otthon minden kinti program előtt belevarázsolt a hajába. A szolgáló már a kisasszony gyerekkorában megtanulta, hogy a haja önálló életet él, ezért a legegyszerűbb kalappal összetartani.
A fejdísz a kisasztalra került, és a hosszú tincsek Abigaile vállára omlottak.
Kíváncsisága nem hagyta békén, s a nyugodt körülmények között most végre fel merte nyitni utazó bőröndjét. Az elegáns csatok halk kattanással pattantak fel a keze alatt. A belsejében semmi különös nem lapult. Néhány fehérnemű, egy-két egyszerű ruhadarab.
– Hála az égnek! – sóhajtott fel halkan. Ötlete sem volt, mit tett volna, ha valami olyat talál a birtokában, aminek nincs ott a helye. Egy pisztolyt, titkos iratokat vagy egy ritka könyvet az Akadémia könyvtárából, ahová nők nem tehették be a lábukat. Neki pedig semmi kedve sem volt egy kalandba sem belekeveredni, annak ellenére, hogy már bizonyára benne volt egyben. Szerette a megszokott életét, és még erre a hirtelen jött vonatútra is csak kellemes megszokással tudott gondolni. Pedig ha figyelembe vesszük, hogy ismeretlen mennyiségű idő kiesett az emlékezetéből és egy vonatállomáson tért magához, meg van rá az esélye, hogy nem csekély jelentőségű dolgok történtek a kiesett időben és fognak is még történni.
Igaz, látszólag nyugodtan döntötte hátra a fejét és figyelte az odakint loholó tájat, mégsem tudta magára erőltetni a rá jellemző érdektelen gőgöt. Pedig mesterien tudta elrejteni a gyengeségre utaló érzelmeit és azt mutatni helyette, hogy semmi sem érdekli igazán. Legtöbbször, ha jól csinálta, egy idő után már ő maga is elhitte, hogy a legtöbb dologra érzéketlen. Most mégis lekötötte az a kellemetlen a gondolat, hogy olyan dolgok történtek vele, amikre egyáltalán nem emlékszik. Olyan volt ez, mintha az agya viszketett volna valahol, ő pedig hiába vakarta meg, az érzés csak egyre erősebb és nyugtalanítóbb lett. Mégis mi történhetett?

Abigaile lassacskán már nem is figyelt a környezetére, csak befelé koncentrált, amikor arra lett figyelmes, hogy a vonat egyre lassul, majd megáll a puszta közepén. Ez elterelte a gondolatait. Egy darabig ücsörgött, aztán türelmetlenségében düh bugyogott fel benne. Nem találta hozzá, és ahhoz a vonathoz méltónak ezt a menetrendbeli megcsúszást, amin Ő éppen utazik. Már éppen azon volt, hogy kirobogjon a kabinjából megkeresve a kalauzt, hogy minden szidalmát rázúdítsa, amikor az ajtó kivágódott, mielőtt a kilincshez érhetett volna. Az illető nem finoman nyitott be, mintha érdeklődni akart volna a kisasszony hogyléte felől, hanem brutális erőszakot elkövetve a zárral szemben. Abigaile felháborodásában mélyen beszívta a levegőt, felkészülve a panaszkodásra, de az, ami az ajtóban várta, beléfojtotta a szót.
– Kifelé! – ordította a férfi, aki pisztollyal a kezében lépett be a kabinjába. A lány akkor hallotta meg a kintről beszűrődő hangzavart. A pillanatnyi hezitálás elég volt arra, hogy az igénytelen külsejű férfi megragadja a hajánál fogva és kitaszítsa a kabinjából. Abigaile csaknem nekirohant a szembeeső falnak, ám aztán a férfi elkapta a karjait, hogy így vezesse végig a folyosón.
– Mit képzel magról! – kiáltotta panaszosan fájdalmában, mintha nem is látta volna a bandita kezében lévő pisztolyt.
Kétség kívül egy rablás áldozataivá váltak. Ahogy az ismeretlen férfi maga előtt tolta végig Ms Cranley-t a folyosón, át az étkező vagonba, a kisasszonynak volt esélye felmérni a helyzetet. A bandita arca ápolatlan volt, a legtöbb sebét benőtte a borostája és kétség kívül olyannak tűnt, aki hajlandó használni a fegyverét, ha azon múlik. Ám ő még ilyen helyzetben is megőrizte a méltóságát. Állát felszegve haladt végig a folyosón, egészen addig, míg az étkező kocsiban a bandita be nem lökte az embertömegbe. Az utána kényszeredetten érkező utasok mélyebbre nyomták őt.
– Engem ne merészeljen lökdösni! – kiáltott oda a férfinak, aki erre válaszul csak feléje, illetve a többi utas felé köpött. Abigaile-t elöntötte az undor.
Körbenézett a tömegben, látta a hölgyek arcán a rettegést, a férfiakén a dühöt, s ez a hangulat nagyon hamar őt is bekebelezte. Ám akármennyire erősen markolt a félelem a szívébe, nem hagyta, hogy ez az arcán is látszódjon.
A riadt tömeg után a banditákat vette szemügyre. Öt jutott belőlük a több mint negyven utasra. Értetlenül állt a tény előtt, hogy ők, az utasok vannak erőfölényben, mégis néhány pisztoly és puska megfélemlíti őket.
– Úgy hallottuk jelentős szállítmány utazik ezen a vonaton – szólalt meg a legrosszabb kinézetű bandita.
Abigaile legszívesebben tüzet gyújtott volna alattuk, de egyelőre nem mert cselekedni. Úgy állt a tömegben, mint egy közülük és ez zavarta a legjobban. Nemesi vére még egy ilyen helyzetben sem elégedett meg azzal, hogy a csak egy legyen a sorban.
– Az ezüst gőzért jöttünk – vigyorodott el egy másik bandita, aki meglehetősen alacsonyabb volt az előzőnél. Hosszú orra alatt keskeny ajkai vigyorra húzódtak. Abigaile-ben megfagyott a vér. Sok mindenre nem emlékezett, de azt nem tudta elhinni, hogy egy ilyen fontos dolgot szállítanak egy egyszerű vonaton.
– Ki volt az az ostoba, aki ezt az egészet szervezte? – kérdezte halkan morogva, csak a közvetlen mellette lévők hallhatták.
Hiszen az ezüst gőz közel sem volt olyan képlékeny, mint amiről nevét kapta. A szilárd anyag, amit a Mons hegység barlangjaiban bányásznak elő rendkívül értékesnek számított. Hasonlóan égett, mint a szén, vagy párolgott el, mint a víz, ezért volt különleges, nem is beszélve arról, sokkal hatékonyabb energiaforrás volt, mint bármi más. Olyan dolgokra használták, amikhez az egyszerű szén kevés lenne. Aeropódiumok, léghajók, mind ezzel működtek. Az értéke az egekbe szökött, mióta a barlangok vészesen kezdtek kimerülni. S mi lesz akkor a világgal, ha fontosabbnál fontosabb dolgok kezdenek haszontalan romhalmazzá válni, mert hajtóanyag híján nem lehet majd őket újra beüzemelni?
– De ha már itt vagyunk, kérjük az értékeiket és a pénzüket is! – mondta a főnök, aki fejével a többiek felé intett. Két másik mocskos alak indult meg zsákokkal a kezében az összegyűlt emberek felé. Ám ekkor váratlan fejlemény kavarta fel az eseményeket. Egy férfi furakodott elő a tömegből. Ballonkabátja lebegett utána, ahogy indulatosan kiszabadította magát a csőcselék közül.
– Mint a polgárőrség tagja nem bírom tétlenül nézni, ahogy önök kirabolják a mozdonyt és utasait! – kiáltotta tenor hangján. Kiállása határozott volt, nyúlánk termete tekintélyt parancsolt. Pár másodpercnyi csönd támadt, mire a banditákból kiszakadt a röhögés.
– Nézd má’ a kölyköt! – röhögött az egyik zsákos.
– Azt hiszed, te leszel ma a nagy hős? – szólalt meg a főnök, ajkai gonosz vigyorra nyíltak, megvillantva sárgás fogait. – Intézzétek el! – intett végül hanyagul a puskája csövével a férfi felé. Az utasok egy emberként hördültek fel, amikor az egyik közelben álló bandita ököllel esett neki a polgárőrnek. Az ismeretlen ügyesen hárította az ütést, cserébe ő találta gyomorszájon a banditát. Ám ötük ellen semmi esélye sem volt, az utasok kezdeti öröme gyorsan alábbhagyott, amikor váratlanul az egyik zsákos erősen tarkón verte a pisztolya markolatával. A férfi eszméletlenül hanyatlott előre. Senki sem mert utána nyúlni, hogy elkapja. A főnök megvetéssel mustrálta a testet, majd újra végignézett az utasokon.
– Munkára! – rivallt rá a két zsákos banditára. – Na és most… melyikük lehet a leggazdagabb? – kérdezte tűnődve, választ nem várva. Tett pár lépést jobbra, tekintetét végigjáratva az utasokon. Mindenki a nyakát behúzva próbált eltűnni valaki más háta mögött. A férfiak feltűnésmentesen húzták rá ingük ujját a drága karórájukra, a hölgyek kezükkel próbálták takarni ékszereiket. Feszült pillanatoknak néztek elébe, amíg a bandita csöndben fürkészte a tömeget. Még Abigaile is próbált eltűnni, ám minden reménye szertefoszlott, amikor a főnök minden illemet mellőzve egyenesen rámutatott. A szemei elkerekedtek, az öltözékére gondolt. A gazdagon kézi hímzéssel díszített utazókabátjára, a drága fülbevalóira, nyakában lógó ékköves láncra… Életében először bánta, hogy szép holmikat viselhet.
Az utasok elhátráltak az útjából, valaki még haloványan meg is lökte hátulról, hogy ki találjon a tömegből egyenesen a banditák markába.
– Remek! Kapjátok fel a mélyen tisztelt polgárőr urat, a kis hölgyikét és nézzük meg a zsákmányt! Te is jössz! – rivallt rá a kalauzra a főnök. Az egyikük felnyalábolta az eszméletét vesztett férfit, egy másik Ms Cranley karjait kapta el és összefogta őket a háta mögött, míg a banditák vezére puskacsövét a kalauz hátába nyomta. A kis társaság hátrahagyta két zsákos tagját a további jutalom begyűjtése érdekében, ők pedig átvonultak több vagonon keresztül, egészen a teherkocsiig. Abigaile tekintete tágra nyílt a sok fadoboz láttán, oldalukon a pecséttel, amely az értékes és felettébb óvatosan szállítandó árut jelöli.
– Nyisd ki! – parancsolt rá a banditavezér a kalauzra, a vagon oldalajtajára célozva. Abigaile elképzelni sem tudta, hogy milyen szállítóalkalmatosság várhat a banditákra odakint, amivel mind ezt az értéket el tudnák vinni.
– Te és a barátod vagytok a mi biztosítékaink. A polgárőrség tagja és a gazdag kisasszony bizonyára sokat ér – vigyorgott a bandita Abigaile-re. A mögött lévő erőszakosan közeleebb húzta magához és beleszagolt a hajába.
– Az ilyen nemes hölgyikéknek mindig olyan tiszta illata van.
A lányon végigfutott az undor a mocskos bandita hirtelen közelségétől. Egyértelműen jobbat érdemel ő ennél.
Szorosan megkötözték a kezét és a lábát, úgy hajították az egyik sarokba a polgárőrrel együtt. Ms Cranley tehetetlenül ült a kemény fapadlón, úgy érezte ettől magát, mint egy zsák krumpli. Pedig az ő bőre sokkal finomabb volt, mint a zsákok érdes anyaga és inkább érdemelt volna selyemköteleket ezek helyett. Vagy szabadságot.
Az öntudatlan polgárőr eldőlt, mintha fejét direkt hajtaná Abigaile combjaira. A lány próbált arrébb húzódni, hogy a nehéz férfitest súlya lekerüljön róla, de ez sehogy sem akart összejönni. Pár percnyi eredménytelen erőlködés után a banditákat és a kalauzt kezdte figyelni, akik közös erővel kezdték el lepakolni a dobozokat. A lány elkeseredetten figyelte, ahogy a sok érték illegálisan tűnik el a nyitott kapu mögött.
A pillanatnyi tétlenségben újra eszébe jutottak a rejtett képességei. Azon gondolkozott vajon megérné-e most megpróbálni tüzet éleszteni. Végül elvetette az ötletet, a sok gyúlékony tárgy miatt.

A fadobozok vele már a vonaton kívül volt, idő közben az eső is elállt, de a banditák és a kalauz még így is térdig tapostak a sárban. Velük kettejükkel nem nagyon törődtek, nem is lett volna értelme. Ám egyszer csak a polgárőr nyöszörögve kinyitotta a szemeit. Kezével a tarkójához akart nyúlni, hogy megdörzsölje, de a kötél megakadályozta ebben. Meglepetten kezdett mocorogni, felnézett Abigaile-re, akinek egész eddig az ölében nyugtatta a fejét. A lány érzelemmented mogorvasággal nézett vissza rá.
– Szálljon le rólam! – parancsolt rá a férfira bármiféle kérem vagy köszönöm nélkül. A helyzet sokkal komolyabb volt, mintsem, hogy ilyen formaságokkal vesződjön. A polgárőr láthatóan megütközött a hölgy szavain, de aztán csak magában szitkozódott. Nyilvánvaló volt az arckifejezéséről, hogy nem fog tudni nyugton maradni.
– Segítene? – a hangja halk volt, ahogy kék szemeit Abigaile-re emelte. Az arca egészen kisfiús volt annak ellenére, hogy már jócskán elmúlhatott 25.
A kisasszony válaszként csak megemelte egyik szemöldökét.
– Van egy kés a bakancsomban, de én nem érem el – folytatta a polgárőr. A tekintete nem volt kérlelő, de parancsoló sem.
Ezután pár perces fészkelődés és helyezkedés következett, ahogy Ms Cranley megpróbálta a hátrakötött kezeivel kiszedni a kést a polgárőr bakancsából, közben átkozta a sorsot. Még szerencse, hogy az ostoba banditák elfelejtettek megmotozni egy polgárőrt! Nem egy egyszerű utasról volt szó, lehetett volna annyi ép eszük, hogy nem csak saját magunk zsenialitásával vannak elfoglalva, amiért sikerült megállítaniuk egy gőzmozdonyt, megfélemlíteniük az összes utast, kivéve egy hőskomplexusos polgárőrt, és kirámolniuk a gyanúsan őrizetlen, értékes rakományt. Mélyet sóhajtott. Ennek az apróságnak, a késnek ellenére sajnos jól végezték a dolgukat. Abigaile néha kénytelen kelletlen mozdulatlanná dermedt, amikor valaki belépett a vagonba a következő ládáért. Hiába voltak takarásban és tettette még ebben a helyzetben is a magabiztos, legyőzhetetlen nőt, a szíve ilyenkor heveset ugrott. Csak remélni merte, hogy ez az izgalom senkinek sem tűnik fel, se a polgárőrnek se a banditáknak.
Végre Abigaile kezében volt a kés, habár a manőver továbbra sem volt egyszerű. Igaz, hogy a jelenlévők nagy része a gyors és hatékony munkára figyelt, nem pedig az ő felügyeletükre, mégis koncentrálnia kellett, hogy ne legyenek túl feltűnőek a mozdulatai.
Abigaile legyőzve magában önző szándékait, esetlenül átadta a polgárőr kezébe a kést, aki a csuklóit gúzsba kötő kötelek elvágásába kezdett.
Ez nevetséges – gondolta magában Abigaile, hiszen a művelet kínosan hosszadalmas és esetlen volt. Habár, miután a férfi kiszabadította a kezeit, minden sokkal egyszerűbb lett. Eloldozta a lábait, majd a kisasszony kötelei következtek.
Az egyik bandita éppen fellépett a dobozok közé, hogy egy újat vegyen magához, amikor a polgárőr talpra ugrott és rávetette magát. Hátulról kapta el, a kését a nyakához nyomva, ám az ellenfele sem hagyta magát. A bandita két kézzel kapta el az önjelölt hős karját, hogy távol tartsa az éles pengét a torkától. Nem telt bele sok időbe, hogy a többiek észrevegyék a felfordulást. Idő közben már Abigaile is feltápászkodott a földről, tétlenül figyelte az eseményeket.
Mindkét férfi arcát eltorzította az erőlködés, ahogy az egyikük megpróbálta közelebb, a másik pedig távolabb tartani a kést. Mikor a statikus harcban a bandita látszott alulmaradni, már sokkal kétségbeesettebben próbált szabadulni, de nem tudott kijutni az erős szorításból. A polgárőr késének az éle belenyomódott a nyak érdes bőrébe, nyomán vér serkent. Csak a gurgulázva kiömlő vér hangját lehetett hallani. A bandita még mozdult párat, de végül élettelenül terült el a földön. Abigaile földbe gyökerezett lábakkal, döbbenten figyelte az eseményeket. Úgy érezte most egy hang sem jönne ki a torkán. Öntudatlanul is érezni vélte, ahogy az ő nyakán is végigsiklik a penge, ezért hamar rásimította a tenyerét.
Gyorsan észbekapott, elhessegette a sebezhetőség látszatát, és dühösen felnézett a banditákra.
Igaz, végül a polgárőr győzött, de kettő bandita még mindig maradt, s az ő kezük ügyében lőfegyver volt, nem egyszerű kés. Elengedte a tolvajt, akinek az élettelen, még vértől bugyborékoló teste a földre hullott. A főnök dühtől tajtékozva közelített a polgárőr felé, aki maga elé tartotta egyetlen fegyverét, a kését. Ő hátrált, Abigaile pedig közelített, egyre erősebb késztetést érezve, hogy tüzet gyújtson. Az hatásosabb ilyen messziről, mint egy apró penge.
Odakint hangzavar támadt, egy puska eldördült. A polgárőr megtántorodott, ruháján vérfolt kezdett terjengeni. Abigaile halkan felsikkantott.
Megkötözve a földön kellett volna hagyni, hiszen így csak megöleti magát! – gondolta dühösen.
– Majd én elintézem! – kiáltott fel, beállva a sebesült polgárőr és a banditák főnöke közé, aki már csak nevetni tudott kettejük esztelen bátorságán.
– Élve többet érsz! – mondta, leengedve a puskáját, megragadva a kisasszonyt.
Ms Cranley kétségbeesetten próbált szabadulni a vasmarkok közül, miközben akaraterejével a tenyerére koncentrált. Szíve hevesen pumpálta a vért ijedtében, ám ezt az érzést felülírta a düh, hogy ilyen otrombán meg merték zavarni a nyugodt utazását.
Visszaemlékezett rá, ahogy felgyújtotta az anyja függönyét a puszta érintésével és most is valami hasonló hatást akart elérni, felgyújtani a banditavezért.
– Égj! – kiáltotta riadtan, amikor látta, hogy a kapálózásának semmi eredménye, a kezei nyomán nem fakadnak lángok, nincs különleges ereje és nem tudja megmenteni magát.
– Égj! – kiáltotta most már kétségbeesetten. A könnyei elhomályosították előtte a férfi otromba arcvonásait. Keservesen csalódott magában, amikor a kezek elengedték és ő tehetetlenül a földre zuhant. A zaj egyre erősödött, már nem csak a saját fülében doboló vér hangját hallotta, hanem lépéseket, sok ember léptét és kiáltásokat. A földön, a maradék ládák között fekve látta a kinti világot. Hatalmas mezőn állt a vonat, odakint pedig egy léghajó vetette ki a horgonyát. A föld felett lebegett pár méterrel. Abigaile még sosem látott léghajót ilyen közelről, de mindig is repülni akart eggyel. A légirendőrség egyenruháját viselő férfiak ugrottak le a hajóról.
Megmenekültünk! – kiáltott fel magában a kisasszony. Boldog volt, hogy vége ennek a lidércnyomásnak, de az örömét elrontotta az a tudat, hogy nem tud tüzet gyújtani az akaraterejével. Vajon a régi emlékképei mind becsapták és tényleg csak kósza álmok voltak? A peronon, a feleszmélés pillanatában sem érezte magát ilyen kétségbeesettnek.
A tehervagonban lévő maradék két banditát nem került nagy erőfeszítésébe elfogni a légirendőrségnek. Modern pisztolyukat előkapva az egyik bandita rögtön megadta magát, míg a vezetőjük megpróbált kereket oldani. Ám a légirendőrség túlerőben volt ahhoz, hogy bárki csak úgy elmenekülhessen. Páran gyorsan intézték a két tehervagonban fosztogató banditát, míg a többiek két csoportra oszlottak. Öten a vonat belsejét pásztázták végig, ketten-ketten pedig két oldalról haladtak, hátha valaki az ablakokon keresztül próbálna meglógni.
Az öt légirendőr a tehervagonban várta meg a szanitécet, s csak azután indultak tovább az étkezőkocsi felé.

Az ügy hevesen és egyre nyugodtabban rendeződött. A nagy nehezen lepakolt ezüst gőzös ládák visszakerültek a vonatra, a légirendőrség elkapta a banditákat. Abigaile pedig újra magára öltötte az érdektelenség álarcát. A szanitéc elsősorban a polgárőrrel törődött, de mikor végzett a vállat ütött lőtt seb fertőtlenítésével és bekötözésével, a kisasszonnyal kezdett törődni. Kinevezték az alvókocsi egyik kabinját betegszobának, ott fektették le az ájult polgárőrt és ültették le Ms Cranley-t.
– Jól vagyok – hessegette el egyre ingerültebben a szanitécet. Az orvos kicsit meglepettnek tűnt a finom hölgy mogorva hangvétele miatt. Ám nem gyötörte ezen sokat magát, inkább elment egy pohár vízért otthagyva kettejüket.
Pár pillanat múlva a polgárőr szeme felpattant, végigfuttatta a kabinon, végül Abigaile-n állapodott meg, egészen addig, amíg a fájdalom eljutott a tudatáig. Az állkapcsa megfeszült.
– Jól van? – kérdezte nehezen a férfi, mire a lány csak bólintott. – É a többi utas?
– Minden rendben van, tudjuk folytatni az utunkat a főváros felé.
A polgárőr arcán látszott, hogy megnyugszik, de csak egy pillanatra, amíg meg nem feszültek újra az izmai. A plafonra emelte a tekintetét és nagyon úgy tűnt, hogy elégedett magával és a teljesítményével. Végül újra visszafordult Abigaile felé.
– Gilderoy vagyok – mutatkozott be,
Abigaile bólintott.
– Vár a teám – felelte nemesi egyszerűséggel, majd hátat fordított és otthagyta a polgárőrt.

Hozzászólások

Kaprinyák Dóra

Teával üzemelő firkászati keresztmetszet, az esztétizmus kézfogója. Pingvinadmirális a könyverődben.