Mick Herron – Utolsó befutók
Augusztusi General Press olvasmányainkat egy izgalmas krimivel zárjuk, mégpedig Mick Herron tollából. Az Utolsó befutók című regényt John le Carré ajánlásával hirdették, ezért nagyon kíváncsi voltam, mit tud ez a kötet.
A történet az Utolsó Kör nevezetű brit titkosszolgálati egységről szól, akik nem éppen tartoznak a prémbe. Erre a részlegre azok kerülnek, akik valamilyen hibát vétettek, azonban kirúgni nem tudják vagy pedig nem akarják őket. Rájuk már nem igazán bíznak fontosabb feladatokat, egy külön épületben kuksolnak és végzik az alja munkát, amit más már nem igazán végezne el. Monoton, nem is igazán hasznos feladatok ezek, amiktől az ember már attól is magába fordul, ha rá gondol. Ezt a hangulatot pedig Herronnak tökéletesen sikerül ábrázolnia már egyből a kötet elején.
Ebbe az unalmas munkakörbe csöppen bele River Cartwright, akinek az égvilágon semmi bűne, azt leszámítva, hogy a szimulációs záróvizsgáján elbukott, így elméletben több mint száz embert megsebesített, illetve megölt, több tízmilliós kárt okozott és az idegenforgalmat is megkárosította. Elméletben. Azonban ez eljutott a felsőbb vezetőkhöz és ha nem lett volna a nagyapja, aki egy nagy tiszteletnek örvendő ex-alkalmazott, ki is rúgják.
A kezdetekben nekik a mindennapjaikba kapunk bepillantást. Ki utál kicsodát, ki milyen feladatokat végez, mi a megszokott séma egészen addig amíg ki nem derül, ez a semmirekellő osztag bizony belecsöppen egy izgalmas ügybe, ráadásul az elrabolt megölését az interneten szándékoznak közvetíteni.
Kétségkívül érdekes volt a kapcsolatom a könyvvel, mivel a kötet első felében semmiféle igazi drámával nem találkoztam. Bár a cselekmény haladt előre, sokkal inkább az egyes karakterek személyes problémáikkal ismerkedünk meg, ki miért került be az Utolsó Körbe, ki milyen személyiséggel rendelkezik, stb. A legmeglepőbb mégis az volt számomra, hogy úgy igazán egyiküket sem kedveltem meg, leginkább a hozzáállásuk miatt, a nagyja mind életunt volt, vagy pedig tökéletesen elégedettek voltak az aktuális helyzettel.
Hassan kinyitotta a szemét. A sötétség visszabámult rá. Újra lehunyta a szemét. Berobbant a felfegyverzett terrorelhárító egység. Kinyitotta a szemét. Senki. Nem is tudta, hogy az idő képes ennyire lassan mászni.
Tehát semelyikük sem vált szimpatikussá, ugyanakkor kétség kívül akadtak köztük érdekes karakterek. River például kifejezetten idegesítő volt az elején a törtetésével és azzal, hogy nem képes elfogadni a bukását, ugyanakkor mégis érthető, hiszen valljuk be, egy félresikerült szimuláció nem akkora hűhó. Ettől függetlenül pedig becsülendő ez a hozzáállás. De van itt egy érdekes hacker is, aki az egyik kedvenc karakteremmé vált, hiába kellemetlenül elégedett magával, és ott van az alkoholista Catherine is, aki viszont elég magasról bukott le hozzájuk. Nem szabad megfeledkezni a számomra legnevetségesebb emberről sem, a büfögő-fingó részlegvezetőről Jack Lamb-ról sem. Egy hatalmas tahó, aki elejétől a végéig unszimpatikus, mégis zseniális figura, részben pont emiatt. Süt az egész karakterből a komikum, ugyanakkor ezt tartom a regény legnagyobb erősségének. A szerző olyan személyiségjegyeket, tulajdonságokat válogatott össze a szereplőinek, annyira különbözőek, hogy élvezet olvasni.
Érdekes és igen összetett könyv, ugyanakkor érződik benne, hogy egy bevezető kötet. A szereplők bemutatására sokkal nagyobb hangsúly került, mint az akcióra és ez egy kicsit visszavett a lendületéből. A kötet hangulata azonban teljesen magával ragad, az unalmas, már-már depressziót okozó munkahelyből lassan belefolyunk az izgalomba, ahol viszont már tűkön ülve várjuk, hogy a helyére kerüljenek a dolgok.
Herron remekül ír, nagyszerűen, ugyanakkor megfontoltan adagolja az információkat. Váltogatja a szereplőket és nem fél visszatekinteni a múltba, hogy az olvasó még nagyobb ismeretre tegyen szert. Kifejezetten tetszett, hogy nemcsak az ifjú kémek világába enged bepillantást, hanem szerepet kapnak itt idősebb, mi több már nyugállományba vonultak is, River nagyapja révén – akit VB-ként emleget, tehát Vén Bolondként.
Összességében bár hiányoltam némi akciót és fondorlatot, mégis meglepően tetszett, egy összetett, elgondolkodtató és humoros kémregényt tudhatok az olvasásaim között. Kétségtelenül érdekes bevezető kötet volt és kíváncsian várom a folytatást, hogy kiderüljön mit tartogat még a tarsolyában Mick Herron, remélem nem várat magára sokáig. Ha pedig felkeltettem az érdeklődéseteket, íme egy további ínyencség: a könyvsorozatból hamarosan tévésorozat készül, melyben Gary Oldman is szerepet kapott, mint Jack Lamb.
A recenziós példányért köszönet a General Press Kiadónak!
