Melissa Albert – Mogyoróliget (Hazel Wood 1.)
A Mogyoróligetnek már a borítója is magával ragadja az embert egy bizonyos hangulatba. A kissé sötétebb tónusú szinek, a hangulatos fákkal körülvett házikó egy másik világba, egy tündérmesébe repít minket. Mégis ott van az a kalitka a hollóval, ami sejteti, hogy nem minden az, aminek látszik. Egyszerűen varázslatos, ami arra készteti az embert, hogy levegye ezt a kötetet a polcról.
De nézzük csak meg, ki milyen tündérmeséket, hercegnős meséket ismer. Kezdjük például a Csipkerózsikával, ahol a mély álomba merült hercegnőt felébreszti a herceg, de ott van Hófehérke is, akit mostohája szeretne elpusztítani, ám őt is megmenti egy herceg. Hamupipőke is hasonló cipőben evezett. Őt is a gonosz mostohája próbálta elnyomni, ám picit másként. Őt bezárták a házba, tyúkólba – melyik mesében hogyan – és az uralkodóház kastélyának lépcsőjén elhagyott üvegcipellőt mostohatestvérei próbálták a lábukra húzni, hogy ők legyenek a herceg feleségei. Persze a férfi itt is okos volt és Hamupipőkéből szintén királyné lesz. Ha a magyarokat nézünk, ott van például a Világszép nádszál kisasszony, a A mosolygó alma vagy a A vasorrú bába. Mi az azonos az összesben? Mindig valami jó dolog történik a végén. Mindenhol van egy bajbajutott valaki, akin segítenek, esetleg valami varázslatos dolog történik – legalábbis az esetek nagy többségében – és a legszegényebből lesz a leggazdagabb, a szörnyből, csúf békából király lesz, a koldusból, szűkölködőből szintén király/királyné. Már unásig ismételt mesék, ahol hol van tanulság a gazdagság mellé, hol nincs.
A Hazel Wood első része, a Mogyoróliget részben ezekre a tündérmesékre reflektál. Mégis mire jó a boldog befejezés? Mennyire lehet valóságos? Vajon mindenkinek ez jut? A regényben szereplő emberek közül sokan úgy gondolják nem, nem valóságosak, ezért már nem szeretik az ilyen történeteket olvasni. Ennek köszönhetően Althea Proserpine híres írónő lett, akinek köteteit milliószámra vásárolták meg a rajongók, mondván, az ő történetei különlegesek. Azt viszont nem is sejthették, mennyire.
A történet főszereplője Althea unokája, Alice Crewe, aki édesanyjával, Ellával járja a világot. Életük költözésekből és végtelen autókázásokból telik, menekülve a balszerencse elől, ami mindenhova követi őket. Ám egyszer csak egy levél érkezik. Meghalt Althea, Ella pedig úgy érzi, végre szabadok, az asszony halálával meg fog szűnni a sok rossz körülöttük, és letelepedhetnek távol Altheától és házától, a Mogyoróligettől, amitől egész életében menekült.
Egy ideig valóban megszűnnek a gondok, Alice és édesanyja is dolgozni kezdenek, Ella megházasodik és egy gazdag úriemberhez költöznek. Azonban egyszer csak Alice különös dolgot vesz észre. Felbukkan gyerekkori elrablója, aki egy napot sem öregedett. Vajon hogy lehetséges ez? De a furcsaság itt nem ér véget. Újdonsült családja és édesanyja eltűnik, az egyetlen nyom pedig az idegen által hátrahagyott tárgyak és a lány párnáján hagyott papírlap, amin annyi áll, „Háromszorra, Alice”. Althea mesekönyvéből az egyik történet címe. A lányban felmerül a kérdés, mit jelenthet? Alice elhatározza megkeresi édesanyját, bármibe is kerül, segítségéül pedig Ellery Finch lesz, aki megszállott Althea Proserpine rajongó. Útjuk pedig egyenesen a Mogyoróligetbe vezet annak ellenére, hogy Ella meghagyta, Alice tartsa magát távol a helytől.
Nagyon tetszett a történetben az, ahogy az írónő a regényen belül is kitalált különböző meséket, hogy még élethűbbé tegye számunkra a cselekményeket. Althea Végvidék meséi című könyvét így még közelebb érezhettük magunkhoz. Szinte magam előtt láttam a sztorikat, és nem csak a Háromszorra Alice-t, hanem a másik történetet is, ami szintén le volt írva, a Jenny és az Éjszaka Asszonyait. Imádtam ezt a két mesét, de szívesen olvastam volna még Kétszer Megölt Katherine-ról és Hansáról is, az utazóról. Igazándiból az összesről, hiszen szinte mindegyiknek fontos szerepe van a Mogyoróligetben, mert ezek, illetve ők segítik végig útjukon Alice-t.
Az alaptörténet nagyon ötletesre sikeredett, és igazándiból két részre osztható. Az elsőben megismerkedhetünk Alice-el, a régi életével, miközben kutatja édesanyját és utazik a Mogyoróligethez. A második felében pedig a Végvidékbe kapunk betekintést, abba, hogy főszereplőnk hogyan ismerkedik meg saját életével és hogyan kutatja az onnan vezető kiutat vissza, a Földre.
Mindemellett az egyébként érdekes történet sajnos tartogat hibákat, hiába lehet imádni a sztorit. Ilyen például az, hogy a végvidéken történtek néhol összecsapottak voltak, szívesebben olvastam volna még inkább ötven oldallal többet, csakhogy megértsek egy-két dolgot, vagy hogy jobban el tudjam képzelni ezt a kitalált, egyébként remek világot. A másik pedig az, hogy nem igazán sikerült kiigazodnom a szereplőkön. Nem jöttem rá ki a jó, ki a rossz, vagy hogy van-e egyáltalán rossz? Hiszen minden szereplőnek megvoltak a maga okai, indítékai és mindenki hozhat rossz döntést életében. Szóval ez a keszekuszaság picit megzavart így a végén. Szívesebben olvastam volna többet Altheáról, hiszen ő az egész történet kulcsa, tőle indult a sztori és tulajdonképpen nála is ért véget.
Az egyetlen megmaradt kérdésem viszont mégis az, hogy mi lehet a folytatásban? A könyv vége szépen le van kerekítve, el van mesélve, tulajdonképpen le van zárva. Mire várhatunk még? Talán egy másik szereplővel jön a folytatás? Esetleg egy másik világba kalauzol el bennünket a szerző? Mindenesetre szívesen olvasnék még többet a Végvidékről. Akár a komplett mesekönyvet is végilapoznám.
Összességében egy bár lassan beinduló, de izgalmas kötetet tarthattam a kezeim között, amit őszintén merek ajánlani egy kellemes hétvégi olvasmánynak. A meséknek és mesevilágnak köszönhetően egy izgalmas dark fantasy-nak mondható, de fel kell készülni az elsőkönyves szerzők hibáira.
A recenziós példányért köszönet az Alexandra Kiadónak!
Mackenzi Lee – Úriemberek kézikönyve: a bujaságtól az erényekig
