John Green, Papírvárosok – Egy remek regény szegényes filmadaptációja
Quentin Jacobsen egész életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta a hihetetlenül kalandvágyó Margo Roth Spiegelmant. Így aztán, amikor a lány nindzsának öltözve kinyitja Quentin ablakát, bemászik rajta az életébe, és magával invitálja egy nagy fantáziával kitervelt bosszúhadjáratra, a fiú vele tart.
Egész éjszakás kalandjuk után új nap veszi kezdetét, s amikor Q megérkezik az iskolába, megtudja, hogy a mindig is enigmatikus Margo ezúttal valódi rejtéllyé lett. Hamarosan kiderül azonban, hogy vannak bizonyos nyomok, amelyek felderítése csak rá vár. Ezzel olyan csapongó kaland veszi kezdetét, amelynek során minél közelebb kerül, annál kevesebb tárul fel előtte a lányból, akiről azt hitte, jól ismeri.
2008-ban került a boltokba John Green Papírvárosok c. regénye, ami legalább akkora sikert ért el az olvasók körében, mint előző sikerkönyve, a Csillagainkban a hiba. Nem csoda hát, hogy 2015-ben filmadaptációt is kapott. Én olvastam a könyvet, imádtam, így elképzelni sem tudtam, hogy közeli ismerőseim miért minősítik le a vászonra vetett változatát. Aztán megnéztem. A zene jelentéktelen, semmi nyomot nem hagy a nézőben, és a képi megoldások teljesen átlagosak. Jake Schreiernek, a rendezőnek ez volt az első komolyabb munkája, és elszúrta, nem is kicsit. Számtalan példát tudnék mondani arra, hogy lehet egy jó könyvből jó, sőt zseniális filmet csinálni – elég csak a szerző fent leírt előző művének adaptációját említenem. Vagy a Trainspotting-ot és Harcosok klubjá-t. Ez utóbbi ugyan nem regényből született, de a képi megoldásai mindkettőnek olyan egyediek, hogy a képkockák mondhatni beleégnek a retinádba. A Papírvárosok azonban csúnyán leszerepelt, minden szempontból.
Nem fogok kertelni, a Papírvárosok filmváltozatából mindent kihagytak, amit csak ki lehetett. Persze, ha az összes részletet megtartanánk, akár egy napig is nézhetnénk, ahogy Quentin (Nat Wolff) rohangál az újabb nyomok után. Azonban van egy határ, hogy milyen elemeket és mennyit hagyunk meg az eredeti műből. Jake Schreier az összes létfontosságú komponenst a kukába dobta, amit pedig vászonra vetett, azt a lehető legjobban torzította el, ezzel kiforgatva majdnem minden karakter személyiségét és magát a cselekményszálat.
Kezdjük az elején. A Margo-t játszó színész (Cara Delevingne) egyáltalán nem tudta megszemélyesíteni a főszereplő lányt, a könyvben egyszerre vagány és elveszett, önmagát kereső tinédzserből semmi sem maradt meg.
Quentin eredetiben is önző volt – ami nem gond, hisz ki akar egy teljesen tökéletes főhősről olvasni? -, de ezt az alapvető, a reménytelen szerelemből adódó tulajdonságát sikerült annyira kinagyítani és eltúlozni, hogy én konkrétan megutáltam szegény fiút, aki a végén – ki tudja miért – saját barátai ellen fordul, és egy anti-hőssé válik, akiben egy cseppnyi szimpátia sem szorul.
Radar (Justice Smith) a film elejétől kezdve az volt, aminek John Green megalkotta; egy lúzer kocka, aki a gimi utolsó évében szerez végre barátnőt, és kicsit belekóstol az igazi életbe. Azonban egy egyszerű jelenettel még ezt is sikerült elrontani. Eredetileg nem feküdtek le Angela-val (Jaz Sinclair), és ezt szerintem meg kellett volna hagyni, mert akkor megmaradt volna a zárkózott, mindenre nagy hangsúlyt fektető fiú képe – ami így elveszett.
A Lacey-t és Ben-t játszó színészekkel (Halston Sage és Austin Abrams) nem volt gond, talán csak annyi, hogy a lány nem mindig illett bele egy-egy jelenetbe , utóbbit pedig valamennyivel idősebbnek kellett volna megjeleníteni, így ugyanis egy feleslegesen teremtett komikus karakternek tűnt, nem annak, ami valójában volt – egy odaadó, kicsit bolondos srác, akinek megvoltak a saját céljai, mégis segített Quentin-nek, és ha kellett, jó útra terelte.
Mint az elején említettem, nem baj, ha kihagynak néhány részletet, hiszen feltétlenül szükséges a komponensek szelektálása. Az inkább probléma, ha töltelékeket kapunk. Margo szerepében az volt a jó, hogy a történet 75 százalékában nem volt jelen, így nagyobb hangsúlyt kapott a történet vége, amikor ismét előkerült. A filmbe viszont beraktak egy teljesen fölösleges jelenetet – igen, arról beszélek, amikor utcalánynak öltözve szerepelt Q álmában, és úgy is viselkedett. Ezzel eltorzították a Cara Delevingne miatt amúgy is gyenge lábakon álló karakterét.
Vagy beszéljünk egy kicsit a mellékszereplők egymással és a főszereplőkkel kialakított kapcsolatáról. A Q-Ben-Radar trió mindvégig oké volt – kivéve az utolsó közös jelenetüknél, amikor otthagyták a hőst a semmi közepén. Ez a részlet volt az, ami Lacey és Margo barátságát is gajra vágta. Ők ketten eredetileg megbeszélték a dolgokat, Margo amennyire csak tudott, magába nézett. És a három lúzer is összetartott az utolsó pillanatig, nem hagyták cserben egymást, mint a vásznon.
Végül vegyük a nyomokat. Mindet meghagyták, szuper, azonban a hozzájuk párosuló felfedezéseket kihagyták. Q az ” Elmész papírvárosokba, / És soha többé nem jössz vissza…” felirat után egyre többször gondolkodott el azon, mi van, ha Margo öngyilkos akar lenni – erre rásegített a könyv elején elhangzott, de a filmből ugyancsak kimaradt mondat, miszerint a lány nem szeretné, hogy mások találjanak rá a rothadó hullájára, hanem észrevétlenül, csendben akarja elhagyni a világot. Valószínű, hogy a készítők nem tartották ezt fontosnak, Nat Wolff pedig nem olvasta az eredeti történetet, így ez a szál teljesen kimaradt az adaptációból. Quentin nem féltette gyerekkori szerelmét, ezáltal nem vált bizonytalan tinédzserből valamennyi tapasztalattal rendelkező fiatal felnőtté. Valamint az idő. Margo lebuktató kommentjében a május 29-e volt megjelölve úgynevezett határidőként, addig tartózkodott Agloe-ban. Utána eltűnt volna, így főhősünknek pedig 23 órája volt, hogy megtalálja, ezzel még nagyobb nyomatékot adva a befejezésnek. A hozzászólás eltűnt, helyette csak a végzős bálra kellett visszasietnie a társaságnak – mint mondtam, Q nélkül.
Egy szó, mint száz, a rendezők minden lehetséges módon megváltoztatták és eltorzították a történetet, a szereplőket, az üzenet sem jött át, sőt, mintha megszűnt volna létezni. Alapjában véve a Papírvárosokat megéri olvasni, nem tudod, mi lesz a vége, amíg ki nem olvastad, és másképp is kezdesz nézni a téged körülvevőkre, sőt talán magadra is. És ki tudja, lehet hogy te is örök vándorútra indulsz, mint Margo, hogy megtaláld önmagadat.