A kalózrádiók fénykora: Rockhajó
A Rockhajó (Pirate radio/The boat that rocked) c. film 2009-ben került a mozikba. Sajnos akkor sem örvendett nagy nézettségnek, illetve ha felhozom, hogy valaki ismeri-e, általában összehúzzák a szemüket az emberek és azon töprengenek, hogy vajon a Disney csinált egy Karib-tenger kalózai musicalt? Szerencsénkre egyáltalán nem erről van szó, sőt, kellemes csalódást fog okozni azoknak, akik szeretik a ’60-as évek brit zenekultúráját.
Mindenekelőtt fontos megemlítenünk a film történelmi alapját, mivel megtörtént események alapján készült.
A rádió hőskora a ’20-as évekre vezethető vissza, kezdetben kereskedelmi célokra, majd a világháborúban nagyobb szerepet kapott a távközlési lehetőségek miatt, de számtalan más „felhasználási” lehetőséget is láttak benne (a szappanoperák például a rádiókban kezdődtek, mivel a leadott műsorokat leginkább háziasszonyok hallgatták, és a „reklámok” leginkább nekik szóltak).
Már 1919-ben volt zenei adó Írországban, amit be is tiltottak, majd 1921-re több száz rádióamatőr brit volt az éterben, de csak 15 percnyi műsorra volt engedélyük, majd 1922-ben indult az első legális brit zenei rádió 2MT hívójellel.
Egészen az ’50-es évekig tartott a rádiók fénykora, amit a TV megjelenése szakít meg, a hallgatók 2/3-a átvándorol 10 év alatt a televízióhoz.
Itt jönnek képbe a kalózrádiók Nagy-Britanniában. Eredetileg kereskedelmi rádiók, de állami monopólium miatt csak kalózként indulhattak és nemzetközi vizeken horgonyzó hajókról sugározták műsoraikat.
Számtalan állomást indítanak, melyek egyre nagyobb hallgatótáborral rendelkeznek.
A kalózrádiók sikere egészen 1979-ig tart, a Radio Caroline anyahajó elsüllyedéséig, a kalózrádiók sikere nyomán viszont megkérdőjelezik a BBC műsor-politikájának helyességét, nagyobb beleszólást követelnek műsoraikba: az alapvető zenére épülő műsorokat számtalan rövid, de eltérő műsorok zavarják meg. A BBC végül ezen új koncepció alapján, ’67-ben egy korábbi kalóz DJ-vel elindítja a Radio 1 nevű popzenei állomást, és ezt számtalan új követi majd.
Végül 1973-ban megszülethet az első magánrádió, az LBC (London Broadcasting Corporation). 1976-ban indult az első közösségi rádió. Az első országos kereskedelmi rádió csak 1992-ban indul.
A film szerintem a Radio Caroline történetét dolgozza fel. 1966-ban járunk, ahol a kalózrádiókon kívül, legális rádiók csak 2 órányi zenei műsort sugároztak, azonban a kalózrádiók napi 24 órában, mivel ezek az évek voltak a brit popzene fénykora.
Erre a hajóra érkezik meg a suliból kicsapva Carl (Tom Sturridge), ahova az anyja (Emma Thompson) elküldi nagybátyjához, Quentinhez (Bill Nighy), hogy az kicsit az életre nevelje. Csakhogy Quentin vezeti a Rádió Rockot, az Északi-tengeren, a parttól csak néhány kilométerre, de már nemzetközi vizeken horgonyzó hajón működő kalózadót, melyet rock DJ-k különc csapata népesít be. Vezetőjük a Báró (Philip Seymour Hoffman), a hullámhosszok nagydarab, rámenős, amerikai istene, aki a zene megszállott szerelmese. Hűséges segédei az ironikus, intelligens és kegyetlenül vicces Dave (Nick Frost); a szuper kedves Simon (Chris O’Dowd), aki az igaz szerelmet keresi; a rejtélyes, jóképű Éjfél Mark (Tom Wisdom), aki nem a szavak embere; Korai Bob (Ralph Brown), a hajnali DJ, akinek a népzene és a drog a hobbija; Sötét Kevin (Tom Brooke), az emberiség legkisebb intelligenciájával bíró tagja; Óránként John (Will Adamsdale), a hírolvasó és Angus „Félnóta” Nutsford (Rhys Darby), aki valószínűleg Britannia legidegesítőbb embere.
Az Északi-tengeren zajlik az élet, Eközben a kalózrádiók felkeltették Sir Alistair Dormandy belügyminiszter (Kenneth Branagh) figyelmét, aki még új törvényt is elfogadtat azért, hogy betiltsa a Rockhajó és züllött legénységének működését.
Az a kicsivel több mint másfél óra, mindenféle szempontból kielégíti azt, amit egy ilyen filmtől elvárnánk. A történet érdekes, és egy vígjátékhoz képest nem bugyuta, látszik, hogy nem Adam Sandler fejéből pattant ki. A film főbb helyszínei a Quentin vezette világ és a konzervatív Dormandy élete. Szerintem ez rendkívül jól szembeállítja a szabad, már-már Carpe diem szemléletű életet, a kötött, szürke, szűk látókörűvel. Erre legjobb példa az a jelenet, amikor a karácsonyi vacsorát láthatjuk. Emellett betekintést nyerhetünk abba a korszakba, ahol talán a legerősebben hatott a zene az emberekre, rendkívül jó zenei aláfestésű snittekkel, melyek kiragadott pillanatokat mutatnak be az akkori életből illetve a rádiózási szokásokról, kultuszról. És igen, talán a legnagyobb érdeme a filmnek a hozzá választott zenék. Vannak filmek, és itt kiemelném a Galaxis őrzőit, ahol magával ragadnak a dalok, amikor 1-1 jelenet az alatta szóló zenével maradnak emlékezetesek és ebbe a kategóriába jócskán beletartozik a Rockhajó is.
Érdemes ezt is, (mint a legtöbb filmet) eredeti nyelven megnézni, mert bár a magyar fordítással sincsenek bajok, de a legtöbb poén szerintem angolul a legélvezhetőbb.
A Rockhajó egy olyan film, amit szinte bármikor meglehet nézni, akár összekucorgós estéken, vagy ha egyedül vagy és már kimaxoltad a Fidget Spinner skill-edet, és nem tudsz mit kezdeni az életeddel. Nekem azt a „pluszt” adta, hogy ha egyszer lehetőségem lenne visszamenni az időben, elképzelhető, hogy egy ilyen hajóra mennék vissza.