Márai Sándor – A gyertyák csonkig égnek
Mitől barát valaki? Mi köt össze két embert ilyen erősen? Tényleg barátság az, ami elszakítható? Meddig tart?
A tábornok és Konrád gyerekkoruk óta ismerik egymást. Örök barátság az övék, még akkor is kitart – anélkül, hogy írnának egymásnak -, amikor Konrád külföldre utazik. Negyvenegy év múlva visszatér, és a két férfi gyertyafény mellett leül beszélgetni a múltról, az élményeikről, a világról.
“Az ember nem azzal vétkezik amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti azt.”
A tábornok jól emlékszik arra, mit tett (vagy nem tett) a másik anno. Van az együtt töltött idejüknek egy része, egy epizódja, ami a főszereplőt kérdésekkel halmozta el egy távoli nap óta újra és újra. Miért tette Konrád azt, amit? Miért titkolózott? Meddig tartotta volna magában annak a napnak az igazságát, ha a tábornok nem jön rá magától? Olyan kérdések ezek, melyeket mindenki megkérdez, ha mástól nem, hát magától, miután elárulták. Az ember kíváncsi természetű, az univerzum kirakósát próbálja összerakni azóta, hogy öntudatra ébredt, és ha a sajátjai közül valaki, aki még fontos is neki, hátbatámadja, persze, hogy tudni akarja az okát és az előzményeket. A tábornok némelyiket meg tudta válaszolni – ha az ember egyedül van, és már a vadászatba, a háborúba sem tud menekülni gondolatai elől, sok mindenre rájön -, ám még mindig vannak hiányzó darabok a kirakósban, nem teljes a kép.
Többféle őszinteség létezik. Van, aki mindent elmond társának, a legcsekélyebb, néha legzavarbaejtőbb és legjelentéktelenebb dolgokat is, de a legnagyobb titkot megtartja magának, magával viszi a sírba. Más alig közöl valamit a körülötte lévőkkel, még a számára legfontosabbakat is ritkán avatja be ügyes-bajos dolgaiba, lelkivilágába, de amit mond, az igaz, ahogy a hallgatása is nagy szerepet játszik a Sors folyásában. A bosszú ugyancsak ahány ember, annyiféle. Nem feltétlenül jelent mérget, merényletet. Két kérdés is lehet bosszú, a rá adott válasszal egyetemben.
“Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. Nem számít, mit mond közben, milyen szavakkal és érvekkel védekezik. A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy?… Mit akartál igazán?… Mit tudtál igazán?… Mihez voltál hűséges és hűtlen?… Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?… Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon; de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel.”
Márai Sándor lebilincselő novellája alapjaiban rengeti meg a barátságról, a bizalomról és a bosszúról való elképzeléseinket. Hosszú, kacifántos körmondatokban ébreszt rá minket, mennyire különbözik a valóság attól, amit mi gondolunk. Noha a cselekmény mindössze egy beszélgetés egy pislákoló gyertyaláng mellett, maga a történet mozgalmas, magával ragadó.
Leginkább azoknak ajánlom, akik olvasták már a szerző valamelyik könyvét, esetleg nem vetik meg a végtelen, önmagába visszatérő mondatokat és az egész világot körbeölelő fogalmazást. Emellett ajánlom azoknak, akik tudják, mi az a barátság, akik túléltek, megéltek, átéltek. Ajánlom mindenkinek, aki él.
“Az emberek semmire nem vágynak úgy, mint önzetlen barátságra. Reménytelenül vágynak erre.”