Lily Brooks-Dalton – Az éjféli égbolt

Egyik újévi fogadalmam volt, hogy folytatom a barátkozást a science fiction regényekkel, úgyhogy egyből le is csaptam Lily Brooks-Dalton Az éjféli égbolt című kötetére, amely hatalmas népszerűségnek örvend. Nem csoda, hiszen a Netflix kínálatában már filmként is megtekinthető, George Clooney-nak köszönhetően.

Az éjféli égbolt egyik főszereplője, Augustine úgy dönt, hogy habár közeleg a világvége, ő mégis folytatja munkáját. Az obszervatóriumot ahol dolgozott, evakuálták, az emberek biztos menedékbe húzódtak vissza, egyedül a 78 éves férfi marad ott. Legalább is ő ezt hitte, a dolgozók távozása után ugyanis nem sokkal megtalálja Irist, egy hátrahagyott kislányt. Miután hiába próbálja felvenni a kapcsolatot a többi bázissal, jelezvén, hogy ott maradt egy gyermek úgy dönt, nyakába veszi a felelősséget, ami Irist nevelését és gondoskodását jelenti. Hamarosan rájön, hogy ez az apró gyermek, olyan érzelmeket és tulajdonságokat vált ki belőle, amik korábban ismeretlenek voltak számára, tudniillik, nem volt rá jellemző a ragaszkodás és a felelősségvállalás és tulajdonképpen a szeretet sem. Csak a munkájának élt.

Ez azért volt számomra meglepő, mert Augustine-nak születet egy kislánya, ám a családját hátrahagyva folytatta szenvedélyét, az űrkutatást. Nem fogalalkozott az emberekkel, a természettel, az élővilággal, az élet örömeivel. Tudatában volt, hogy a Föld haldoklik és ezért mindent megtett, hogy találjon egy olyan bolygót, ahol folytathatják az életet. Itt már egyből felmerült bennem a kérdés, vajon hogy élhet valaki nyugodtan úgy, hogy nem ismeri meg a saját gyermekét?

Iris végül ezt az apai érzést hozza elő a férfiból. A gondoskodást, az iránta érzett szeretetet. Ahogy figyeli a kislány szórakozását, a természetre és a környezetre való reakcióit, lassan ő is elkezdi értékelni ezeket a pillanatokat és számot vetni korábbi cselekedeteivel.

Az éféli égbolt másik vezetőszála a jelenleg űrben utazó Sully és asztronauta társai, akik a Földre tartanak éppen. Küldetésük azt volt, hogy megismerjék a Jupitert, annak a felszíne mennyire lakható az emberek számára, milyen a felülete, tehát információgyűjtés céljából jártak ott. Történetünk kezdetén azonban már három hete rádiócsendbe ütköztek, nem tudnak kommunikálni egyáltalán a bolygónkkal, ez pedig elég nehezen érinti őket. Az asztronauták mindent megtesznek, hogy elérjék az otthoniakat, de nekik is le kell győzniük saját nehézségeiket.

Azonban az űrben, hatan összezárva nem olyan egyszerű. Nemcsak egymást kell elviselniük, hanem saját rigolyájukat, gyengeségeiket, problémáikat is mindamellett a tény mellett, hogy talán nem a rendszerükkel van a probléma, hanem a Földön történet valami. Vajon haza tudnak menni a családjukhoz?

Nagyon nehezen indult a kapcsolatom a regénnyel, mert valahogyan nem tudtam ráhangolódni. Nem értettem mi történik, hol vagyunk, mégis miért ilyen borúsak a főszereplő gondolatai. Ettől függetlenül nem kedvtelenedtem el, mert nagyon izgalmasnak találtam a témát, amit a kötet ígért, ráadásul úgy voltam vele, ha ebből film készült, annyira rossz csak nem lehet. Kicsit naiv hozzáállás, tudom.

Végül aztán csak igazam lett – igaz, közben beiktattam egy filmnézést, hogy hátha könnyebben tudok majd haladni a könyvvel. A George Clooney filmből meg is tudtam ezt-azt, hogy mi a lényege magának a sztorinak, de ürességet hagyott bennem. Nem éreztem azt, hogy teljesen képbe kerültem a dolgokról, úgyhogy rendíthetetlenül olvastam tovább és végül le se tudtam tenni a kötetet. Egy-két fejezet elteltével megértettem az alapszituációt, hogy tulajdonképpen nem is olyan fontos az, hogy mi történik, mi a regény cselekménye, és onnantól kezdve magába szippantott az egész.

Abszolút kalandnak éltem meg az olvasást.

Habár nem vagyok híve a könyv előtti filmnézésnek, ezúttal nagy élvezetet okozott, mert amellett, hogy sokkal alaposabban átéltem mind Augustine, mind pedig Sully lelki utazását, kerestem a pontokat, ahol esetleg eltért a film a könyvtől. A kötet során sokkal inkább átéreztem a két főszereplő érzéseit. Az elmagányosodást, az elszalasztott lehetőségeket, a hibákat, minden olyan döntést és gondolatot, ami átjárta őket. Mindketten elgondolkodtak rajta, hogyan jutottak el oda, ahova? Vajon ha egy adott pillanatban máshogy döntenek, hol lennének most? Kivel lennének? Vajon megérte mindez? Megérte, hogy elszakadtak a családjuktól, hogy az álmuknak éljenek? Megindító volt ezeket végiggondolni.

Hogyan élném meg én ezeket? Vajon történhet hasonló? Minden egyes alkalommal, mikor sci-fi-t olvasok, elgondolkodom ezeken. Az éjféli égbolt olyan szinten fejtegeti az életben elért dolgokat, magát az életet, hogy ennek segítségével az ember akarva-akaratlanul elgondolkodik a sajátján. Vajon mi azt az életet éljük, amit kell? Azt csinálom, amit szeretek? Ha igen, megéri? Ha nem, akkor azt megéri csinálni?

Honvágy, szeretet, remény, megbánás. Ezeket veszi górcső alá, nem is akármilyen módon, ugyanis ezeket akár lehangolóan is lehetett volna tálalni, esetleg unalmasan, de erről szó sincs. Érdekes és sokszínű kötetnek mondanám, amely nagyszerű karaktereket vonultat fel. Kifejezetten tetszett, hogy az asztronauták mennyire sokszínűek voltak, hogy ki hányféleképpen dolgozta fel azt, hogy nem tudnak kommunikálni a külvilággal.

Ritkán olvasok számomra tökéletes befejezést. Úgy gondolom, ez az volt.

A kötet nagyon lassan építkezik, ám úgy gondolom, csodálatosan fogalmaz, gyönyörűen írja le a tájakat, az érzéseket és igazán megindító módon zárja le az egészet. Lily Brooks-Dalton nem vitt bele felesleges csavarokat, világmegváltó metaforákat, egyszerűen, ugyanakkor szépen és olykor idillien fogalmaz, amivel könnyen eleveníthetjük fel magunkban a jeleneteket, legyen az medve, vagy maga az Aether fedélzete, amin Sullivan és társai utaznak.

Ha szívesen olvasnál egy olyan regényt, amiben a karakterek érzései, a bennük lezajló lelki folyamatok a fontosak, akkor Az éjféli égbolt tetszeni fog. Abszolút magával ragadja az olvasót a tundra és az űr varázslatos elemeivel. Az pedig, hogy felváltva olvashatunk a kettőről, egy külön csavart visz az egészbe. Ez egy olyan kötet, ami sok gondolkodni valót hagy maga után.

A recenziós példányért köszönet az Agave Könyveknek!

William Gibson – A periféria

Hozzászólások

Benedek Eszter

Kétségtelenül könyvfüggő vagyok. Pontosan ezen okból kerülöm a könyvesboltokat a bevásárlóközpontokban. Kár, hogy a webshopokat nem lehet... ?