Kultúra

Utcai művészetek – Az utcazenészek

Ma már számos lehetőségünk van arra, hogy többféle módon fejezzük ki érzelmeinket, gondolatainkat és nézeteinket. A modern technika gyors mértékű fejlődése lehetővé tette, hogy ezeket bármikor, egy-két kattintással kifejezzük és a világ tudtára adjuk. Lássuk be, hogy azért ez nem a legkreatívabb és legőszintébb kifejezési forma, de sajnos ma már ez a gyakoribb.

Azonban ebben a rohanó világban is akadnak olyan tehetséges művészek, akik megtalálták a számukra legideálisabb módszert az önkifejezésre. Az Utcai művészetek sorozatban  öt különböző művészetet fogok nektek bemutatni, olyan megnyilvánulásokról, amik nem maradtak meg a négy fal között, hanem kitárulkoztak a világ előtt, gyönyörködtetvén ezzel a járókelőket. A graffitiről már olvashattatok az első bejegyzésben, most pedig lássuk az utcazenészeket!

A zene mindig is tökéletes eszköz volt az érzelmek kifejezésére, hiszen már évszázadok, sőt évezredek óta jelen van az emberek életében. A hajdani lovagok bátran szerenádoztak szívük hölgyeiknek, de puszta kedvtelésből és szórakozásból is hangszert ragadtak és már játszottak.

A kezdetek

Mivel az emberek fejlődésével egy időre tehető a zene fejlődése, ezért pontos dátumot lehetetlen lenne megadni. Az utcazenélés ezzel együtt legalább olyan régóta létezik. Nagyon sokáig a dallamok és a hozzá kapcsolódó szövegek nem kerültek lejegyzésre, akárcsak a népmesék, szájhagyomány útján terjedtek. Ezek átadása nem volt mindig pontos, így gyakoriak voltak az eltérések a szövegekben. Ennek köszönhető, hogy különböző tájegységeken az adott dalt máshogyan ismerik az emberek. Mindemellett, az adott korszaknak megfelelően kellett a zenének is hangzania: ha a barokk stílus volt terítéken, barokkot kellett játszani, ha a romantika, akkor romantikát.

Az embereknek nem mindig volt korlátlan lehetőségük a zenehallgatásra, ám a királyi udvarokban mindig voltak különféle zenészek, és a fenséges összejöveteleken rendszeresen szóltak a kellemes muzsikák.

A XV. században a zene olyan érték lett az emberek számára és olyan mértékben fejlődött, hogy külön tudományág alakult ki ennek ismertetésére: a zenetudomány. A reneszánsz beköszöntével, csakúgy mint minden más művészeti irányzat, a zenélés is átalakult, ha úgy tetszik, modernizálódott, és igazi értékké, sőt elvárássá vált az, hogy valaki tudjon játszani valamilyen hangszeren.

,,Mi a munkám? Zenélek!”

A későbbiekben azonban a koldulás egyik részévé vált az utcazenélés. Megjelentek a kintornások, akik verklijükkel jártak a nagyvárosban, remélve, hogy ezzel összetudják szedni a napi betevőt, de nagyon nem örvendtek hírnévnek, sőt, egyenesen lenézték őket, nem becsülték a művészetüket. Gyakran járt kellemetlenségekkel ez a fajta kenyérkeresési módszer, amikor a nagyurak elzavarták a zenészeket, vagy rájuk hívták a rendőrséget.

Nehéz életük volt azoknak az utcazenészeknek, akik ebből akartak megélni, ugyanakkor a koldulásnak egy gyönyörű formája volt.

A koldus utcazenészek másik csoportja, a hangszeren játszók voltak, akiket még a kintornásoknál jobban is lenéztek. Természetesen a profi zenészek és a cigánymuzsikusok sem bízták a véletlenre a zenéjük megismertetését, és jobb munka híján az utcán zenéltek.

,,Én is itt kezdtem”

Talán hihetetlen, de olyan legendák, mint például Jimi Hendrix az utcán kezdte világhírű pályafutását, ugyanis amikor a fiatal művészt származása miatt kirúgták a középiskolájából és emellett kétszer autó lopáson kapták, választania kellett a börtön vagy a hadseregbe vonulás között. Két rossz közül a kevésbé rosszabbikat, a katonáskodást választotta. Rövid idő után leszerelték, de nem volt képe nincstelenül a szüleihez visszamenni, így hát egy szál gitárral az utcának zenélt, majd az idő előrehaladtával egyre feljebb került és már klubokban zenélt. Nagy elvárásokkal volt körülvéve, hiszen ahol ő játszott, vagy tökéletesen kellett előadni, vagy sehogy. Jimi Hendrix ekkor sajátíthatta el a hátamögött való gitározást, valamint a fogával is megtanult gitározni.

Lehetetlen lenne az utcáról indulni, majd a világ egyik leghíresebb rock gitárosává válni? Hendrix bebízonyította, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen.

Nemcsak Jimi Hendrix kezdte az utcán a zenei karrierjét, hanem olyan gyöngyszemek, mint Rod Stewart, vagy éppen Bob Dylan. De akadtak olyanok is, mint például Sting, akik már híresen szerettek volna belekóstolni az utcazenészek életébe.

Hogy állunk ma?

Manapság is lehet még utcazenészekbe botlani a nagyvárosokban. A leggyakoribbak a sima hangszereken, mint például a gitáron, hegedűn vagy zongorán játszók, de néha akadnak érdekes figurák, akik képesek például poharakkal zenét alkotni.

Ám, azt kevesen tudják, hogy bizony még az utcán sem kezdhetünk csak úgy zenélni. Sőt, az aluljárókban elvileg tilos. Ha hivatalosan és tisztességesen  akarunk eljárni, akkor szükségünk van egy engedélyre és napidíjjal is számolnunk kell a helytől függően, valamint egy zeneiskolai végzettség sem árt, ha lapul a zsebünkben. Persze mondanom sem kell, hogy kevés az engedélyt kiváltók száma, de azért mégiscsak jobb a törvényes utakat járni, sőt, érdemes külön ezzel foglalkozó versenyeket illetve fesztiválokat keresni.

Végezetül nézzétek meg ezt a gyönyörű videót ezekről a nagyszerű emberekről, akiknek a tehetsége elveszett az utcákon. Ilyenkor gondolkodhatunk el azon, hogy tényleg nem tudhatjuk igazán soha, hogy milyen ember az, aki mellett csak úgy elsétálunk.

Forrás: x x x

http://www.ahmagazin.com/kultura/utcai-muveszetek-a-graffiti/

Hozzászólások