A Kis herceg és a valóság

Biztos vagyok benne, hogy a legtöbben már olvastátok vagy láttátok már, de minimum hallottatok a Kis hercegről, mivel klasszikus. A műről tudni kell, hogy gyakorlatilag az élet metaforája. De komolyan. Én most olyan részleteket hoztam, egy-egy példával alátámasztva, amik az életben is jelentőséggel bírhatnak.

„…a fölnőttek ugyanis szeretik a számokat. Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felöl érdeklődnek. sosem azt kérdezik: „Milyen a hangja?” „Mik a kedves játékai?” „Szokott-e lepkét gyűjteni?” Ehelyett azt tudakolják: „Hány éves?” „Hány testvére van?” (…) És csak ezek után vélik úgy, hogy ismerik.”

Ez a kis részlet tökéletesen szemlélteti a felnőttek és a gyerekek közti nézeteltérések fő forrását. A gyerekek sokszor látják a naposabb oldalt és egyszerűen nem hajlandóak felfogni, hogy hogyan lehet másképpen nézni a dolgokat. A legjobb példa erre, egy egyszerű boltba menetel. A kis gyerek visít a színes gumicukorért. de az anyja nem hajlandó megvenni, mondván, hogy káros az egészségre és a fogakra. Mit fog ebből fel a kis csöppség? Semmit. Örök háború lesz ez, a gyerekek és a szülők közt. Viszont a könyvben ez, és még sok más részlet is azt szemlélteti, hogy a felnőttekből kiveszett a gyermeki képzelőerő, a helyére pedig az unalmas tárgyilagosság költözött.

„Olyan titokzatos világ a könnyek országa.”

Adott a helyzet: a kis herceg váratlanul elkezd zokogni. Bár a mesélő próbálja megnyugtatni, mégsem tudja, hogyan találhatná meg a közös hangot vele.

„Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat.”

Személy szerint ez a kedvenc idézetem. Sok olyan pillanat van az életben, amikor el kell tűrnünk a rosszat, csak hogy a végén igazán boldogok legyünk. Például át kell esnünk egy-két szerelmi csalódáson, hogy utána megtaláljuk a Nagy Ő-t. De ez érvényes lehet az élet más-más pontjain is. Mindig igaz lesz az, hogy a tapasztalatok formálják az embert. A hibáiból tanul, (jobb esetben) és ezek által fejlődik boldog emberré.

„Ez a (…) kisbolygók vidéke volt; (…). Az elsőn egy király lakott. (…) Nem tudta, hogy a királyok szemében a világ fölöttébb egyszerű: minden ember alattvaló.”

Utazása során a kis herceg a 325-ös kisbolygót látogatja meg először. Az irányításmániás ember szerepét és jellemvonásait magán viselő király, aki itt ’’uralkodik”, már szörnyen várta, hogy végre valakinek parancsolgasson. Annak ellenére, hogy a parancsai teljesen magától értetődőek, mégis fontosnak tartja, hogy úgy tűnjön. mintha minden az ő utasításai szerint működne. Ebben az a szomorú, hogy tényleg vannak ilyen kontrollmániás emberek a világban, akiknek teljesen mindegy, hogy kin, vagy milyen módon, csak uralkodhassanak.

„A második bolygón lakott a hiú. – Lám, lám! – (…) –Meglátogat egy csodálóm! Mert aki hiú, annak az összes ember olybá tűnik, mint a csodálója. (…). Aki hiú, az csak a dicséretet hallja meg, soha mást.”

Szerintem mindenkinek egyértelmű, hogy ez a kis rész a beképzelt, önelégült emberről szól, aki, csak azt veszi emberszámba, aki dicsőíti őt. Valamilyen szinten egészségesnek tartom, hogy olyan emberekkel érezzük magunkat többnek, akik becsülnek minket, hiszen mindenki szereti hallani, ha a jó tulajdonságait hangsúlyozzák, nyilván én is. Ezzel még így nem is lenne baj. A probléma ott kezdődik, amikor a mi hiú barátunk nem hajlandó elfogadni az építő jellegű negatív kritikát és felfogni azt, hogy márpedig neki is vannak rossz tulajdonságai.

„A következő bolygón egy iszákos lakott. (…) –Miért iszol? (…) –Hogy felejtsek. (…) –Mit? (…) –Azt, hogy szégyellem magam. –felelte az iszákos, és lehajtotta a fejét. A kis herceg szeretett volna segíteni rajta. –Miért szégyelled magad? –kérdezte. –Mert iszom.”

Nem hiszem, hogy ez olyan sok magyarázatra szorul… Tipikus eset: A szomorú ember az ivásba fojtja bánatát, jó fedő sztorinak meg beadja, hogy a pia segít neki ’’felejteni”. Igen ám, lehet, hogy egy ideig-óráig még magyarázat az ivásra, de mindenki tudja, hogy utána már csak megszokásból teszi. A személy, akit jelen esetben sajnálni kellene, az a kis herceg, vagyis az az ember, aki látja az iszákost, segíteni próbál, de a sötétség és az alkohol világából bizony nagyon nehéz kihúzni az ott ragadtakat.

„A negyedik bolygó az üzletemberé volt. Ennek annyi dolga volt, hogy még csak föl se nézett, amikor a kis herceg megérkezett. (…) –Annyi dolgom van! Én komoly ember vagyok, én nem fecsérlem léhaságokra az időmet!”

Na igen… A túlértékelt, felfuvalkodott üzletember, aki többnek gondolja magát, csak mert többet keres, mint némely más embertársa. Hát ez a fajta viselkedésmód szerintem, úgy ahogy van, nevetségesebb, mint bármelyik gyereké. Az, hogy valaki a munkája által legyen ’’fontosabb”, mint más, egyszerűen értelmetlen. Mindenki többre tartja az orvost, mint az asztalost. Világos, hogy az orvos többet tanul és nehezebb dolga van, de kíváncsi lennék, hogy hogyan műtene meg bárkit is  műtőasztal és eszközök nélkül. És ezeket ki csinálja meg? Na ki? Hát nem az orvos, az biztos. Minden munkát meg kellene becsülni és felfogni azt, hogy egy ember önmagában nem mindenható. Szükség van minden foglalkozásra, hogy ez a világ úgy működjön, ahogyan működnie kell.

„A hatodik bolygón tízszerte nagyobb volt. Egy öregúr lakott rajta és óriási könyveket írt. (…) –Mit tanácsol uraságod- kérdezte. –Milyen bolygót látogassak meg? –A Földet- felelte a földrajztudós. –Jó híre van…”

Khm… khm… Hát ennek a kijelentésnek a valóság alapját rátok bízom.

„ –Te pillanatnyilag nem vagy más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz-meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. (…) De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel a számomra a világon és én is egyetlen leszek a te számodra…”

A második kedvenc részem. Gyönyörű, ahogyan a róka gyakorlatilag megfogalmazza a barátság folyamatát. Hiszen hogyan is kezdődnek a kapcsolataink? Először jelentéktelenek vagyunk egymásnak, nem is tulajdonítunk figyelmet a másik létezésének, de aztán jön a ’’megszelídítés” folyamata, vagyis az a rész, amikor megismerjük a másikat és összebarátkozunk vele. Azután már el sem tudjuk képzelni az életünket nélküle. Az egyetlenné vált a számunkra és többé már nem akarjuk elengedni. Az idézet magáért beszél…

„… akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.”

Újabb gyönyörű idézet, ami azt mutatja be, hogy nem feltétlen a külső ’’kéreg” számít. Egy lányt sem a hosszú haja, vagy a kék szeme tesz széppé. Ezek csak külsőségek, amikkel könnyen felhívhatjuk magunkra a figyelmet, de a megtartáshoz nem elég a szempilla rebegtetés. fel kell fednünk a belső értékeinket és megmutatni, hogy mi az, amitől azok vagyunk, akik. Mert az igazán szép ember kívül-belül szép.

„Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele…”

Aki bármiféle emberi kapcsolatot próbál létesíteni, legyen az baráti vagy szerelmi, annak a csalódást és a vele járó nehézségeket is el kell fogadnia.

Ennyi idézetet hoztam a kedvenc könyvemből, remélem meghoztam a kedveteket a könyvecske elolvasásához. Szerintem az egyik legkiválóbb, legaranyosabb és egyben legemberibb történet. Úgy gondolom, hogy mindenkinek szüksége lenne egy rózsára, egy rókára és egy kis hercegre.

Hozzászólások