Interjú

Ha a hallgatás méreg…

Nemrég megjelent könyvében egy nagyon furcsa kapcsolatot ismerhetünk meg: egy lány a szülei gyilkosához kerül, majd viszonyuk lesz. Ki az, aki ilyesmit képes kitalálni? Honnan jött az ötlet? Mit hozhat még a jövő? Mindezekre választ kaphatunk, ugyanis a héten A hallgatás mérge írónőjét, Barbara Whest-et faggattuk!

 

 

 

Honnan merítesz ihletet az íráshoz?

Elsősorban a fantáziámat használom erre a feladatra, értem én ez alatt, hogy még írás előtt eltervezem az egész történetet, mi az, ami számomra érdekes és ezáltal másoknak is az lehet majd. Hogy milyen stílusban, milyen fejezetekben vagy milyen hosszúságban szeretnék elérni A pontból B-be, azt sosem tudom előre megmondani. Tájleírásoknál, amivel eléggé hadilábon állok, általában a természetbe menekülök és leírom azt, amit éppen látok. Ha esetleg egy téli parkot kéne jellemeznem és nyár közepe van, akkor behunyom a szemem és elképzelem, hol is vannak épp a karaktereim.
Nagyon gyakran segít a zene is az átlényegülésben, többféle stílusú dal felhangzik, mikor írok, ez legtöbbször akkor fordul elő, mikor nincs nagy kedvem az íráshoz, de tudom, hogy haladnom kell vele. A zene mindig ad egy olyan hangulatot, amitől beindulnak az események a fejembe és megindul az alkotás folyamata.

 

 

Ha nem írsz éppen, akkor mivel telik a szabadidőd?

Az állataimmal játszom, vagy valami teljesen értelmetlen dolgot csinálok, amitől kikapcsol az agyam. Nem szoktam túlbonyolítani az életemet, minden nap találok valami apróságot, ami pihentet és lefoglal. Minden nap hagyok időt az írásra, a maradék megmaradt időmben pedig egy-egy film, esetleg egy társasozás a családdal, vagy egy óra lovaglás is belefér. Sajnos munka mellett nincs sok szabadidőm, sokszor az alvásidőmből faragok le egy keveset ezekhez a hobbikhoz.

 

Vannak példaképeid akár az írásban, akár a való életben?

A való életben Édesanyámat mondanám, aki egyedül nevelt fel engem és a testvéreimet. Egy nagyon erős nő, akire bármikor számíthatok és aki sok mindenre megtanított az élettel kapcsolatban. Mindig támogat, még a legmerészebb döntéseimben is, ugyanakkor óvva int és figyelmeztet a lehetséges eshetőségekre. Mindig igyekszem olyan lenni, mint ő, bár ez gyakorlatilag lehetetlen.
Az írásban Cassandra Clare és J.R. Ward a meghatározó alakok a számomra, mindkettejük stílusa megfogott és rengeteget tanultam tőlük.

 

 

Ki vagy mi inspirált abban, hogy belevágj az írásba?

Azt hiszem, mindig is voltak olyanok, akik bíztattak, hogy folytassam, de magam vágtam bele ebbe a dologba. Nagyon régen volt, de ha jól emlékszem tizenkét évesen bementem a nővérem szobájába, aki épp szakdolgozatot írt, és mikor beleolvastam, azt mondta nekem, hogy írjak magamnak sajátot és hagyjam őt békén. Szóval hirtelen felindulásból, hatalmas fantáziával rendelkezve belevágtam, és azóta a rabja vagyok. A gimnáziumi évek alatt kezdtem komolyabban venni ezt a hobbit, belekezdtem egy regénybe, amit a barátaim előszeretettel olvastak a szünetekben, vagy otthon. Rá kellett döbbennem, hogy nem csak szeretek írni, de élvezem is, ha az emberek szórakoznak a történeteimen. Nem egy humoros novella vagy kisregény született csak úgy, kettő pedig kifejezetten egy-egy barátnőm kiparodizálásáról szól, amik megtalálhatóak Wattpadon is.
A hallgatás mérge a második befejezett regényem, az egyetlen, amit még nem olvasott el senki a már volt osztályomból.

 

Mindig könnyen tudsz írni vagy esetleg ütköztél akadályokba? Ha igen, hogyan küzdötted le őket?

Ha nem ment az írás, annak legtöbbször az volt az oka, hogy egy hosszabb ideig szüneteltettem a dokumentum megnyitását, és mikor oda jutottam, hogy folytassam a történetet, már nem tudtam, mit szerettem volna kihozni a fejezetből, vagy hova szerettem volna vezetni a szálakat. Rájöttem arra, hogy nem szabad nagy szüneteket hagynom két fejezet között, mert sosem érek a végére.
Ha ilyen problémába ütköztem, általában elolvastam az utolsó tíz oldalt, majd a hangulatnak megfelelő aláfestő zene mellett gondoltam újra a dolgokat. Ez általában bevált, de már az is előfordult, hogy megkérdeztem valakit, mit tenne az adott helyzetben, amibe a karaktereim is kerültek. Bámulatos, mennyi ötletet tud adni valaki csak azzal, hogy elmondja a véleményét.

 

 

Nagyon különleges történetet írtál, amelyben a főszereplő lány összekerül szülei gyilkosával, majd viszonyuk lesz. Honnan jött az ötlet?

Az első fejezeteket álmodtam, majd miután napokig nem tűnt el a fejemből, elkezdtem legépelni a történetet. Miért álmodtam ezt, mi lehet a tanulsága, mit lehetne még ebből kihozni? Ilyen kérdések merültek fel bennem, mikor arra gondoltam, mi mindent írhatnék még. Mindig is voltak furcsa álmaim, de nem maradtak meg sokáig a fejemben. Ez viszont a mai napig bennem van, nagyon mély nyomot hagyott bennem. Én voltam Harry helyében és miután autóbalesetet okoztam, egy hat éves kislány került a gyámságom alá, ekkor voltam tizenhat éves. Érzed már a párhuzamot?

 

Sophie vagy Harry? Ki áll közelebb a szívedhez? Könnyen megalkottad őket vagy ütköztél esetleg nehézségekbe?

Nehéz kérdés, mintha azt kérdezted volna tőlem, hogy a gyerekeim közül – amik egyébként nincsenek, – ki a kedvencem. Mindkettő karakter egyből kirajzolódott előttem és mindkettejük nagyon közel áll a szívemhez, ennek az oka pedig az, hogy élő emberekről mintáztam őket, valódi problémákkal. Sophia a kishúgomról lett mintázva, aki ugyan még csak tíz éves, de már most szembe kellett néznie a gyásszal, ami nem egy egyszerű feladat. Harry több emberből jött létre, a stílusa, a humora, a problémái mind mástól származnak, azonban egy nagy adag belőlem jött. Volt idő, amikor nem beszéltem apámmal annyit, mint kellett volna, nem tartottam vele a kapcsolatot, így ezt a fajta utálatot és sértődöttséget beletettem Harry jellemébe is, kicsit felnagyítva, természetesen. Mára már egyébként javult a kapcsolatom apámmal és sosem utáltam őt, de hát a fiatalság sok hülyeségre késztet bennünket.

 

A való életben bejönne neked egy Harry-féle pasi?

Az a helyzet, hogy a könyv kiadatása óta megismertem egy ilyen embert, és nem, nem tudnám elképzelni magam mellette. Nyilván ezt úgy mondom, hogy ez a fiú a kollégám és barátzónába került első perctől kezdve, de pont ugyanolyan életet él és pont ugyanolyan jellemmel rendelkezik, mint Harry. Remélem egy nap ő is talál majd egy lányt, aki képes őt a jó irányba terelni, mert a párhuzam a karakter és a srác között valami elképesztő!

 

 

Hogyan fogadták az olvasók a regényt? Milyen visszajelzéseket kaptál?

Még nem érkezett sok visszajelzés, de a hallottak alapján a legtöbben elégedettek a könyvvel, legyen az olvasó tizenhat, vagy negyvenöt éves. A tinédzserek jobban szeretik a szerelmi szálat, a felnőttebbek pedig a stílusomat és a mélyebb mondanivalót emelték ki. Volt olyan, aki azt mondta, szenvedésnek élte át a könyv olvasását, amit teljes mértékben tiszteletben tartok, de nem tudom építő kritikának nevezni, mert nem mondta el, miben tudnék fejlődni. Úgy vagyok vele, hogy annyi stílusú könyv van és annyi ember, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni és nem is szeretnék.

 

Mit tanácsolnál azoknak, akik ki szeretnék adatni az írásukat?

Amennyiben elég ambíciót éreznek arra, hogy belemerüljenek ebbe a szakmába és mindent megtegyenek a fejlődésük érdekében, értem ez alatt, hogy elfogadják a jó és rossz kritikákat, akkor azt mondom, hogy ne görcsöljenek rajta és vágjanak bele. Sokan ott véreznek el, hogy még a kiadó megtalálása előtt berezelnek, kapnak egy negatív hangvételű véleményt és azt mondják, nem viszik majd semmire sem, pedig a legnagyobb írókat is lenézték először, példaként felhoznám J. K. Rowling írónőt, akit csak hat kiadó utasított vissza, ha nem több. Ha ki szeretnél adatni egy könyvet, írd meg, olvastasd el valakivel, esetleg több emberrel, kérj ki róla véleményt, és ha mindenki áldását adja rá, keress fel egy magánkiadót. Hidd el, az elhatározás után minden hirtelenjében zúdul majd rád.

 

 

A későbbiekben tervezel esetleg fiatalabbaknak szóló ifjúsági regényt is írni vagy előreláthatóan megmaradsz ennél a 16+-os korosztálynál?

Megígértem a kishúgomnak, mert ezt a könyvet nem olvashatja el, szóval igen, szeretnék a fiatalabbaknak írni egy számukra olvasható könyvet, ugyanakkor szintén el szeretném érni, hogy az idősebbek is tudják élvezni a történetet, ha esetleg belelapoznának. Már kigondoltam valamit, de ez még a jövő zenéje.

 

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Az a fajta ember vagyok, aki azt sem tudja megmondani, mit fog enni másnap reggelire. Persze, homályos elképzeléseim vannak, és hazudnék, ha azt mondanám, nincs egyetlen álombéli jövőképem sem, de fogalmam sincs, mit hoz a holnap. Bártender és barista vagyok, pedig sosem terveztem az lenni. Most az írásban bontogatom a szárnyaimat, ez egyike a gyerekkori álmaimnak, amit valóra szerettem volna váltani. Ki tudja, lehet ez lesz a másodállásom, az is lehet, hogy csak egy rövid, de kalandos utazás lesz ez az életemben. Szóval tervek nagyon nincsenek, sodródom az árral, aztán meglátjuk, hova sodor az élet.

Hozzászólások