A gyermeklelkű világalkotó- Interjú Barczikay Lillával
Fiatalként az ember még szabadabban meri követni az álmait. Nem érdekli feltétlenül, hogy mit gondolnak róla mások, hogy esetlegesen milyen nehézségekbe ütközhet, csak megy előre a célja felé. Aztán jön a felnőttkor, mikor sokunk elveszti a lelkesedését, alábbhagy a küzdeni akarás, kicsúsznak kezeink közül korábbi ábrándjaink. Talán a 18 éves kor az első olyan sorsfordító pillanat, mikor megragadhatjuk álmainkat és melléjük még a gyermeki lelkesedés is társul.
Heti interjúalanyunk a még mindig elképesztően fiatal írónő Barczikay Lilla pontosan ezt tette. 18 éves kora óta megjelent két regénye, nemsokára pedig érkezik a harmadik is! Inspirációforrásairól, példaképeiről és jövőbeni terveiről faggattuk, amikről lelkesen mesélt is nekünk!
18 éves voltál, mikor megjelent az első könyved/regényed, ami akárhogy is nézzük szemtelenül fiatal. Érezted esetleg ennek a súlyát, a különlegességét?
Tisztában voltam vele, hogy nem gyakori ennyi idősen könyvet kiadni, és valahol reméltem, hogy ettől kicsit érdekesebb lesz a könyv, talán több ember figyelmét megragadja majd. De elsősorban azzal voltam elfoglalva, hogy megéljem ezt az egészet, hiszen erre vágytam, amióta az első mesémet megírtam: hogy a saját könyvemet foghassam a kezemben, láthassam a boltok polcain. Leírhatatlan érzés volt minden perce. A borító készítése, az első könyvbemutató, az első dedikálás…. A legemlékezetesebb talán, amikor először találtam meg a könyvem a Libri honlapján. Ez még most, a harmadik könyvnél is pont ugyanolyan hihetetlen érzés. De számomra mindig természetes volt, hogy írok, a kiadásra is úgy tekintettem, mint más az első igazi munkalehetőségére. Belekezdtem abba, amivel egy életen át foglalkozni fogok. Éppen ezért az elején meglepő volt, mennyire lesokkolja az embereket, hogy kiadtam egy könyvet. Vagy kettőt. Vagy hármat. Azt hiszem, nagyon kevesen ismernek írókat, főleg nem ennyire fiatal pályakezdőket és az írás nem számít olyan ’tipikus’ szakmának. Őket meglepi, hogy ezzel foglalkozom, engem meglep, hogy őket ez meglepi. Szóval nagyban csodálkozunk egymáson.
Ki vagy mi inspirált abban, hogy belevágj az írásba?
Elsősorban a családom. Nem emlékszem pontosan, mi sarkallt rá, hogy az első versemet megírjam, csak arra, hogy hatalmas sikere volt és mindarra a támogatásra, amit onnantól kezdve kaptam. Bármit írtam, végeérhetetlen lelkesedéssel olvasták. Tetszett nekik, élvezték a meséimet, novelláimat. Még a verseimet is, pedig azokban aztán semmi értékelhető nem volt. Örömet tudtam nekik szerezni, könnyet tudtam csalni a szemükbe, hatással voltam rájuk a történeteimmel, ez már önmagában is sikerélmény volt. De emellett teljes mellszélességgel támogattak egészen a kezdetektől. Szüleim és húgom soha nem sajnálták az időt, hogy elolvassák ugyanazon történet hatodik verzióját, milliomodik novellámat, meghallgassák legújabb ötleteimet, elmondják a véleményüket. Nagybátyámék saját kezűleg illusztrálták az első mesémet, gyönyörű díszkötést készítettek neki, nagyszüleim egész a kezdetektől az írásaimat lobogtatva büszkélkedtek boldog-boldogtalannak. Keresztapám telefonján háttérképként virít az új könyvem borítója. Nem tudom, tisztában vannak-e vele egyáltalán, milyen sok szerepük van abban, hogy ott tartok, ahol. Nélkülük talán néhány sikertelen pályázat után feladtam volna és még mindig a fiókban porosodna minden művem. De ilyen lelkes olvasóközönséggel meg se fordult a fejemben, hogy abbahagyom. Nekik örömet szerezni, őket büszkévé tenni volt a legnagyobb inspirációm.
Rajtuk kívül pedig a magyartanáraim segítettek a legtöbbet, már egészen alsó tagozattól kezdve. Olvasták, javították, dicsérték, amiket írtam, segítettek a fejlődésben, pályázatokra küldtek, és bár azóta kikerültem a kezük közül, még mindig eljönnek a bemutatókra, ott vannak velem és büszkék rám. Nagyon sokat köszönhetek nekik.
Mit szólt a környezeted, mikor kiderült, hogy kiadják a regényedet?
Nem sokan tudtak róla. A hozzám legközelebb állók követték csak végig a folyamatot és főleg azoknak újságoltam el a dolgot, akik tudták rólam, hogy írok. Ők teljesen odáig voltak a dologért és a mai napig lelkesen eljönnek minden könyvbemutatómra és dedikálásomra, hogy támogassanak. De az általános reakció a teljes ledöbbenés. Nem erre a válaszra számítanak, amikor a jövőképem felől érdeklődnek.
Mennyi időd marad az iskola mellett az írásra?
Egyre kevesebb. Elsőévesként még remekül működött a kettő párhuzamosan, de most már előre kell dolgoznom, hogy a tanulás mellett írhassak. Blogot, regényt, bármit.
Ha nem írsz éppen, akkor mivel telik a szabadidőd?
Lovagolok, amivel a hétvégéim és szüneteim nagy része el is telik. Az írás, lovazás és egyetem mellett nem sok szabadidőm van, azt is igyekszem a barátaimmal tölteni, így egy ideje nem sikerült hozzáfogni a polcon sorakozó rengeteg könyv egyikéhez se, a sorozatokról meg inkább ne is beszéljünk.
Miért éppen fantasy? Esetleg olvasóként is kedveled ezt a műfajt?
Igen, mondhatni a műfaj szerelmese vagyok. Minél fantáziadúsabb a történet, annál jobban tetszik a könyv. Kitalált világok, különleges képességek, mesés lények, ezeknél nincs jobb. És mivel még nagyon régen azért kezdtem írni, hogy olyan történetet alkossak, amit én szívesen olvasnék, magától értetődött a műfaj.
Honnan merítesz ihletet egy-egy munkádhoz?
Általában megragad bennem egy kép (egy karakter, egy képesség, egy jelenet), amit nem tudok kiverni a fejemből, aztán azon kapom magam, hogy elkezdtem egy történetet köré építeni. Hogy az a kép honnan jöhet, nem tudom. Előfordult, hogy a jelenet, amire az egész könyvet építettem, végül bele sem került. Ennek ellenére általában egyszerűen az ad ihletet, hogy el akarok jutni a történet egy bizonyos pontjára, ami már szóról szóra körvonalazódott a fejemben és rettenetesen le szeretném írni. Ez motivációt ad az addig tartó hosszú útra. De akkor írok a leggördülékenyebben, akkor áramlanak a szavak gondolkodás nélkül az ujjaimból, amikor valamivel birkózom az életemben. Magánnyal, fájdalommal, gyásszal. Számomra az írás terápia is, így tudom szavakba önteni, amit érzek.
Vannak példaképeid akár az írásban, akár a való életben?
Nem tudnék egyetlen példaképet megnevezni, csak sok-sok (főleg hozzám közel álló) embert, akikre valamilyen okból felnézek, akikre hasonlítani szeretnék. Édesanyám végtelen lelkesedése, édesapám nagylelkűsége, és a többi családtag önzetlensége, türelme, humora… mind-mind olyan dolgok, amiket egyszer el szeretnék sajátítani. Írásban pedig J. K. Rowling, amit megalkotott, amit elért, és amire a sikert használta. Egyelőre csak álom, hogy egyszer én is eljussak idáig, de ki tudja, kemény munkával és kitartással akár még sikerülhet is.
Ki a kedvenc karaktered az Anyám könnyei című regénysorozatodban? Okozott nehézséget valamelyik szereplőd megalkotása?
Funny a kedvencem (a csapat berni pásztor kutyája). Őt egy az egyben a saját kutyánkról mintáztam, aki sajnos már nincs velünk. Rajta kívül nehéz lenne választani: Garas, Nita, Nick. A végén felsorolnám az összes szereplőt. Az első könyvben – még jóval azelőtt, hogy a kiadás gondolata felmerült volna, mint lehetőség, és csak saját magamnak írtam – minden karakteremet egyedire akartam formálni. Ez önmagában is nehéz feladatnak bizonyult, pláne ennyi karakternél, de egyedül Megan (az egyik főellenség a történetben) megalkotása okozott igazi nehézséget. Őt ugyanis eredetileg valós személyről akartam mintázni, egyfajta gyerekes bosszúból. Ezt a késztetést legyőzni, és kihagyni az egyértelmű utalásokat és hasonlóságokat igazi kihívás volt az életem azon pontján. Utólag visszagondolva az egész nevetségesnek tűnik.
A novemberben megjelenő harmadik könyvemben kevesebb, de összetettebb karakterrel dolgoztam. Olyan szereplők bőrébe kellett bújnom, akikkel nem tudok feltétlenül azonosulni, akiknek a motivációit, gondolatait messze nem érzem a sajátomnak. De az igazi kihívás mégis a könyv folytatása lesz.
A könyvben szereplő karakterek megformálásakor valós személyeket vettél alapul vagy fiktív alanyokat?
Funny és Megan esetében, ahogy már említettem, valós személyeket. Nita bizonyos tulajdonságaiban fedezek még fel egyre többet önmagamból. Ez nem volt tudatos, utólag engem is meglepetésként ért, mennyire jelen vagyok a történetben. De a karakterek megalkotásakor nem valós emberekre gondolok, adok nekik néhány külső és belső jellemvonást, aztán hagyom, hogy fokozatosan kiforrjon a karakterük, miközben felépítem a történetet. De nem találok ki előre mindent, szeretek ’sodródni az árral’, nagyon sok ötletem írás közben jön, legtöbbször csak egyik pillanatról a másikra bevillan. A harmadik könyvem egyik főszereplője például egy az egyben utólag került a történetbe.
Milyen nehézségekbe ütköztél az alkotás során és mit tanácsolnál ezek leküzdésére?
Írói válság, ihlethiány. Leggyakrabban az fordul elő velem, hogy megakadok egy mondatnál, és egyszerűen képtelen vagyok tovább haladni. Csak állok egy helyben, veszettül villog a kurzor, és leblokkolok. Se előre, se hátra. Sokszor napokig, hetekig húzom a dolgot, de képtelen vagyok folytatni. Sehogy se jó. Sok időbe telik felismerni, hogy a mondattal van a baj, egyszerűen megakasztja a történet gördülékenységét. Kinyírja a gondolatot. Úgyhogy végül nem csak a mondat, de az egész bekezdés/oldal/fejezet törlésre kerül és újrakezdem. Az eredmény mindig jobb lett.
A másik dolog, amivel borzasztó sokat szenvedek még mindig: a helyesírás. Pedig a suliban a sok olvasásnak köszönhetően soha nem volt vele gondom, írás közben mégis megakadok egy-egy szónál, hogy akkor ez most hogy is van? És hiába írtam már le milliószor helyesen, az agyam leblokkol. A gondolatmenet persze elveszik, én pedig csak ülök a szó fölött, és veszettül próbálok rájönni, hogy mi a baj velem. Az elején ezeket mindig átugrottam, mondván, hogy nem számít, a történet a fontos, majd visszatérek. De sokat kellett fejlődnöm, hogy valóban ki tudjam javítani a saját hibáimat, vagy hogy egyáltalán észrevegyem őket. Végülis régen nem számított, az az öt ember, aki olvasta az írásaimat, nem foglalkozott a hibákkal. Nehéz volt ebből kinőni és beletanulni az új módszerbe, vagyis lerázni magamról a lustaságot és igenis minden alkalommal felállni a helyesírási szótárért, fellapozni és megnézni, hogy bizony, igazam van, tényleg így írják, csak belezavarodtam.
Talán a legnehezebb ezeket nem kudarcként megélni, hanem a fejlődés hullámvölgyeiként, és csak túllendülni rajtuk. Senkinek nem megy elsőre tökéletesen, ebben biztos vagyok. Ebbe is bele kell tanulni, és félreértés ne essék, bele lehet. Én legalábbis határozottan érzem magamon a fejlődést. Kellenek a hibák, a rossz kritikák, hogy a következő alkalommal jobbak legyünk, de nem szabad hagyni, hogy legyűrjenek minket. Én tíz körömmel kapaszkodom az írásba, mert hiszek abban, hogy nekem igenis ezt kell csinálnom, mert nem fogok belefásulni, beleunni, hanem egyre jobb és jobb leszek, és minden alkalommal túlszárnyalom majd önmagam. Szóval nem szabad feladni, mert semmi és senki nem állíthat meg abban, amit igazán szeretsz.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
Írni fogok, ebben egészen biztos vagyok. Egyetem mellett évente egy kiadott könyv a terv, közben talán belevágok a műfordításba is. Hosszútávon pedig az amerikai könyvkiadás foglalkoztat, szeretném legalább ebook formában kivinni oda a könyveimet, saját fordításban (végülis ezért járok anglisztikára), egy erősebb korrektúrával.