Krusovszky Dénes – Akik már nem leszünk sosem
Az egyik legszebb dolog az életben, hogy sosem tudhatod, hol ér össze két ember története. Aki ma csak egy ismerős, vagy egy idegen az utcán, aki mellett csak elmész, lehet, hogy valamikor a legfontosabb lesz számodra. Talán ma teszel valamit, ami később egy másik embernek a feje tetejére állítja a világot. Nem tudsz róla, nem is gondolsz bele, csak sodródsz az árral, mint mindenki más – aztán egy nap elbeszélgetsz valakivel, és a kirakós, amiről egészen addig nem is tudtál, a szemed láttára alakul át egy képpé. Ehhez a jelenséghez tudnám hasonlítani Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regényét.
– Mi volt ez?
– Megijedtem.
– De mitől?
– Hogy ennyire jelentéktelenül tűnik el az egész.
– Miféle egész?
Aszalós egy pillanatra elgondolkodott, felnézett a tükrére, és azon keresztül a mozdulatlan kertet bámulta néhány másodpercig, aztán megszólalt:
– Aki voltam.
A könyv öt elbeszélést tartalmaz, mindegyik máshol, máskor játszódik, másról szól. Először Iowában egy középkorú férfi autóbalesetet szenved. Majd Budapesten egy fiatal férfi, Lente Bálint hirtelen vonatra ül, és visszatér oda, ahonnan jött. Ugrunk az időben, egy vidéki tüdőgondozóban egy idős úr kazettára veszi azt a napot, amely megváltoztatta az életét. Ezután Bálint megpróbál rendet rakni az életében, számára fontos dolgokat és személyeket veszít el, végül évekkel később pontot tesz ennek az egésznek a végére, és összerakja a puzzle-darabokat. Évtizedeken átívelő történet, amely egy lázadással kezdődik és egy autóbalesettel végződik.
Krusovszky Dénes leginkább lírai alkotások terén tevékenykedett 2006-os debütációjától kezdve, prózáit csak pár éve ismerhették meg az olvasók. Az Akik már nem leszünk sosem az első olyan műve ebben a műfajban, mely csak első látásra, olvasásra tűnik öt különálló történetnek. A cselekmény nem tökéletes és vannak olyan elemei, amelyek több illetve kevesebb reflektorfényt érdemeltek volna. A regény ezen hibák ellenére könnyen és viszonylag gyorsan olvasható, egy ponton magával ragadja az olvasót, és onnantól kezdve nem ereszti.
[…] komolyan irigyellek, hogy becsukott szemmel is tudsz élni.
Miután befejeztem a könyvet, elolvastam róla néhány értékelést, az emberek vontatottnak, üresnek, néhol túlírtnak vagy hiteltelennek nevezték. Nem cáfolom meg egyiket sem, mert talán évek múlva, amikor érettebb, többet látott szemmel és tapasztaltabb elmével újraolvasom, én is ugyanezt fogom gondolni róla. Vagy az ellenkezője, imádni fogom minden fejezetét, szereplőjét és fordulatát, akárcsak most. Tudom, hogy vannak, akik az értékelések alapján döntenek, és olyanok is, akik már a regény elkezdése után keresnek rá az olvasók véleményére, és esetleg elbizonytalanodnak. Nektek üzenem: ha egy kicsit is tetszik nektek az első történet, ha egyszer is úgy érzitek, tovább akarjátok olvasni, tegyétek. Adjatok egy esélyt neki, mert megéri.
Leginkább azoknak ajánlott, akik szeretik a több generáción átívelő, fogaskerekek hajtotta gépezethez hasonlítható történeteket, illetve azoknak, akik a legapróbb részleteket szeretik kincsként őrizni.