Végső gondolatok az Ambrózy báró eseteiről
Szükségesnek érzem, hogy beszéljünk Böszörményi Gyula talán egyik leghíresebb könyvsorozatáról, az Ambrózy báró eseteiről. Nem isteníteni akarom, és nem lehordani a sárga földig, mégis úgy éreztem, hogy az utolsó kötet elolvastával muszáj leírnom róla a gondolataimat, mert nagyon vegyesek lettek és mégis csak egy igen hosszú és fordulatos sorozatot zárunk a Nász és tébollyal.Sok szereplő a szívünkhöz nőtt és sok mindent éltünk át Milivel. Ha előbb szeretnétek elolvasni a gondolataimat a Leányrablás Budapesten-ről vagy magának az írónak a gondolatait a vele készült interjúnkban, akkor kattintsatok ide és ide.
Az első dolog, amit mindenképpen szeretnék leszögezni, hogy mennyire örülök ennek a könyvsorozatnak. Egyfelől mivel sikerült talán a legkevésbé meghatározó korszakot kiválasztania. Mikor az ember történelmi könyvet olvas, vagy a mostanában divatos múltbeli stílusok után érdeklődik, az általában a viktoriánus éra fűzőkkel és turnűrökkel, vagy pedig a viharos húszas évek a flapper ruhákkal és gengszterekkel. A századforduló szerintem sosem volt egy igazán népszerű korszak, főleg nem magyarországon! Bárki bátran bevallhatja, hogy nem szeret itthon játszodó regényeket olvasni, a többség talán így van vele. Ha pedig nyomozni kell, akkor inkább elő kapunk egy Agatha Christie-t vagy egy Arthur Conan Doyle-t. És ezért senkit sem hibáztatok. Böszörményinek, hazánk talán legnépszerűbb és legsikeresebb mai írójának mégis sikerült egy olyan sorozatot alkotnia, ami sok fiatal figyelmét felkeltette annak ellenére, hogy itthon játszódik és a századfordulón. Ezért nagyon becsülöm Böszörményit és minden elismerésem az övé. Hiszen aki olvasta akár csak az első részt is, találkozhatott a töménytelen mennyiségű lábjegyzettel, ami önmagában elég bizonyíték arra, hogy az író nem csak a hasára ütött mikor megalkotta a karaktereket vagy elmesélte az eseményeket. Néha soknak éreztem a lábjegyzeteket, néhol az oldal felét elfoglalják. Talán senkinek sem lett volna baja belőle, ha az író a legmellékebb mellékkaraktert nem egy létező személy alapján alkotja meg. Sokszor zavaros lehetett az írási folyamat, főleg mikor a valóságban megtörtént eseményeket kitalált részletekkel kapcsolta össze és bővítette, mint a Rudnay gyilkosságok esetében.
Szerettem ezt a könyvsorozatot. A hangulata, a története magával ragadott, és itt jön a de, amit legszívesebben elsumákolnék, mert tudom, hogy mekkora munka volt a megírása mögött. Mégis muszáj beszélnem nem csak a jó, de a rossz oldaláról is a dolgoknak. A karakterek valahogy nem tudtak magukkal ragadni. Fantasztikusan voltak megkreálva, és azt is imádtam, hogy sikerült Fecskát előítélek nélkül teljesen reális cigánylánynak megteremteni, ahogy a többi karakter is tökéletes a maga útján, és a hibáikkal lesznek teljesek. Lehet talán, hogy éppen ezért éreztem minden karakternél hogy olyanok, mintha nem létező személyek lennének, hanem laborban aprólékosan összerakott robototok, akikért nem tudok aggódni. Hiába követtem végig Mili szemszögét, külső szemlélőként láttam mindent és tárgyilagosan álltam hozzá. Nem igazán tudtam aggódni senkiért, vagy érdeklődni a sorsuk iránt. Sokkal jobban érdekeltek a rejtélyek, hogy érjünk minden végére és derüljön fény az igazságra.
Apropó rejtélyek. Az utolsó kötet kissé elhatárolódik a sorozat többi részétől, mivel a fő vonal az Emma kereséséről szólt, az utolsó kötet viszont Ambrózy Richárd báró múltját tárja fel az olvasó előtt, elég extrém módon kavarodnak a szálak. És valljuk be, mindannyian erre vártunk, hogy megtudjuk mi történt a bárónk hiányzó karjával. Na meg persze, hogy Mili és Richárd egy pár lesznek e.
Talán pont ezért volt számomra egy enyhe csalódás az utolsó kötet. Persze, imádtam, ahogy meg lett írva, imádtam, ahogy Böszörményi már az elejétől ennyire előre gondolkozott és kitalált mindent. Mégis ennyi titkolózás és felcsigázás után úgy érzem nem kaptam meg azt, amire vágytam vagy amire számítottam. Miután ilyen sejtelmesen és sokatmondóan lett felvezetve a fő rejtély talán nem is lett volna lehetséges az elvárásoknak megfelelőt alkotni. Őszintén: gyengének és összecsapottnak éreztem a végét. Kicsit talán még klisésnek is az elvesztett szerelemmel és az őrülettel. Úgy éreztem nem lett eléggé kibontva, nem ismertük meg eléggé a Rózsalányt és a kapcsolatát Richárddal. Sokat beszélgettek, szerelmesek lettek, ennyi, fogadjátok el! – ilyen volt számomra a rész, ami a kapcsolatukat boncolgatta. Viszont az érzelmi hullámvasút, amire a Rózsalány miatt kerültem, remek volt! Jó írói húzás volt, ahogy eleinte átéreztem a fájdalmat, sajnáltam a bárót, a végére viszont felengedett ez az érzés a Rózsalány bűnössége miatt és végérvényesen drukkolhattam Milinek és Richárdnak.
Összességében nagyon szerettem ezeket a könyveket és bárkinek tudnám ajánlani, hiszen a régies nyelvezete és a népszerűtlen témaválasztás ellenére mégis sok fiatal figyelmét felkeltette. Sajnos ennek ellenére keserű ízt hagyott a számban, egy kis édessel vegyítve. Ti mit éreztetek az utolsó kötet befejezése után?
Mélyebben az Ambrózy báró eseteiről – Interjú Böszörményi Gyulával
