Könyvek

Ryan Loveless – Ethan és Carter

A Tourette-szindróma olyan idegrendszeri betegség, amelyre a tic-nek nevezett ismétlődő, akaratlan mozgások és hangadások tartós fennállása jellemző. Legtöbbször gyerekkorban vagy huszonegy éves kortól jelentkeznek a tünetek, előbbi esetén előfordul, hogy a felnőtté válás után ezek megszűnnek. Nem ritka, hogy a Tourette-szindrómában szenvedő betegek közül sokak átlagon felüli nyelvérzékkel, kiemelkedő művészi vagy zenei tehetséggel rendelkeznek.

Carter Stevenson életét az elejétől kezdve megkeseríti a TS, így hát történetünk kezdetekor az isten háta mögé költözik azt tervezve, hogy csak a munkájának élve, teljesen elzárja magát a külvilágtól. Terveit először főnöke, Alice hiúsítja meg, aki közli, hogy ne merészeljen remetévé válni, majd később a szomszédja, Ethan Hart.

“A csillagok szimfóniába rendeződtek előtte. Ethan elmesélte apjának, hogyan robbannak szét ls sziporkáznak a fejében. Néha olyan hangosak, hogy be kell fognia a fülét, pedig nem szabadna, mert a muzsika ott van benne, és ha befogja a fülét, csapdába ejti. Apa próbálta megérteni, miről beszél, Anya is, de ők nem hallották és nem látták a zenét, hiába mutatta meg nekik újra és újra az égen. Elliot látta, de csak kiskorában.”

Ethan egy középiskolai autóbaleset után kénytelen mindent újra megtanulni – beszélni, járni, arcot mosni, mindent. Az egyensúlya rossz és sokan nem értik meg, leordítják a fejét, retardáltnak nevezik. Azelőtt tehetséges volt, boldogabb élete nem is lehetett volna, most azonban mindent elveszített. Ehelyett a minden helyett kapja meg Cartert, mint barátot.

“Itt van velem Carter, és itt a gitár, és arról éneklünk, hogy milyen szép a nyár”

Kettejüket nem a betegségük és nem is az egymás iránt érzett vonzalom köti össze, hanem a zene. Carther munkája az, hogy átdolgozzon dalokat egy színháztársulat előadásaira. Ethan viszont nem ebben látja meg először a boldogságot; ami a férfinak tikkelés, csapkodás és rugdalózás, az neki zene. Éppolyan csodálatos és lenyűgöző muzsika, mint az, amit a csillagok és a felhők játszanak neki.

“– Látlak – mondta Ethan erélyes, ijesztően határozott hangon.
– Értem. – Carter kis híján meghunyászkodott Ethan átható pillantása nyomán. Nem bírta elviselni, ha bámulják. Igyekezett úrrá lenni a tikkelésén, bár ez rendszerint hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult.
– Látom a zenédet.
– A zenémet? – ismételte Carter.
Ethan bólintott. Karjával hajszálpontosan leutánozta Carter tikkelését. Carter igyekezett nem elfordítani a fejét. Azok után, amit Ethannel tett, megérdemelte, hogy kifigurázzák. Ethan azonban boldognak tűnt, és még egy bókot is megeresztett.
– Az én zenémet senki sem látja. Mert a fejemben van, néha meg a felhőkben. De a tied az egész testedet átjárja. Jó nézni – engedte le a karját.”

Ryan Loveless nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy itt van két beteg ember, két meleg és beteg férfi. Mind a melegségről, mind a Tourette-szindrómáról vagy Ethan agyi sérüléséről mindennapos dologként ír, bár elsőre úgy tűnik, az utóbbi kettő kerül a középpontba. De a szerző célja az, hogy megmutassa, mindenki ember. Mindenki egyenlő. Attól még, hogy az agyad, a tested nem úgy működik, ahogy másoké, nem vagy kevesebb, nem vagy rosszabb náluk.

Nem komoly hangvételű regény. Szórakoztat, boldoggá tesz, miközben észrevétlenül megérteti veled, mennyire egyformák az emberek. Egyszerű, de gyönyörű, akárcsak a borító. Pár nap alatt kiolvasható, és valószínüleg a te lelkedet is dalra fakasztja.

Mindenkinek ajánlott, de legfőképp azoknak, akik szeretik a zenét, az átlagos köntösbe bújtatott tanulságokat. Akik szeretnének valami újat tapasztalni úgy, hogy közben nem lépnek ki a komfortzónájukból.

Moly

Hozzászólások