Renée Rosen: Babaarc
Sok-sok könyvvel és sorozattal foglalkoztunk már, amik a méltán híres és népszerű ’20-as éveket dolgozzák fel. Elég a Dowton Abbey-re gondolnunk, és máris tudjuk, hogy ez a korszak miért izgalmas és miért izgatja olyan sok ember fantáziáját. Az 1900-as évek elején elindulnak a változások és az első világháború után már végérvényesen búcsút intettek a fűzőnek és mindennek, amit képviselt. Habár az emberek hiába kezdték volna el kiélvezni a háború végét, Amerikában bevezették a szesztilalmat. Az alkoholt kitiltani egy egész államból olyan lehetetlen küldetést, mint amilyennek hangzik.
Bejönnek a képbe a zugkocsmák, a szeszcsempészek és a gengszterek. És ahogy a könyv alcíme hirdeti, keresve sem lehetne kifejezőbb mondatot találni a korszak, illetve a könyv leírására: A viharos húszas évek regénye.
,,Még sosem láttam, hogy valaki így rendezze el a könyveit: nem ábécésorrendbe rakta őket, és nem is téma szerint, hanem a színük és méretük alapján rendezte el őket.”
A történet középpontjában Vera Abramowitz áll, az ő szemszögéből ismerjük meg az életét és azt az izgalmas időszakot, ami számára a legeseménydúsabb. Miután 18 évesen már nem az anyjával él a vágóhídon, hanem legjobb barátnőjével, Evelynnel próbál új életet kezdeni, akkor indul be leginkább a cselekmény. Sokat dolgoznak, hogy legyen mit enniük, emellett pedig zugkocsmákba járnak és élvezik a fiatal, csinos lányok életét. Ez akkor változik meg, mikor belép Vera életébe Tony és Shep, a két gengszter a két ellentétes oldalról. Innentől bonyolódik a cselekmény. Nem csak szerelmi gondokba kavarodunk Verával, hanem Chicago is a feje tetejére fordul, ömlik a vér a lapokról és érzelmileg beszippant minket minden oldal.
A regény fogalmazása leginkább egy naplóra emlékeztet, mivel az eseményeket Vera meséli, nem részletezi túl a felesleges dolgokat és csak azokat a történéseket, apróságokat emeli ki, amiket ő maga fontosnak talál. Ahogy a naplónkban mi sem írunk le minden párbeszédet és nem jellemzünk minden egyes helyszínt, csak a legmeghatározóbb elemeket emeli ki.
„Körbenéztem a kápolnában – az elöljárók és a tisztes, templomjáró emberek és a szeszcsempészek, gengszterek és verőlegények egymás mellett ültek. Furcsa társaság gyűlt össze aznap, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy a város legbiztonságosabb vagy legveszélyesebb helyén vagyok-e.”
A karakterek semmiképp sem mondhatók klisésnek, és hiába van rengeteg dráma a regényben, mégsem a fiatalos közhelyekre szorítkozik. A gengszterek közötti ellentét túlmutat a főszereplőn, és ez az igazi bája a történetnek. Vera nem tudja megmenteni egyik oldalt sem, nem ő a megváltó és még csak nem is tökéletes nő. Az érzései és reakciói reálisak, és ez nem csak az írónő pontos történelmi utánajárásának köszönhető.
A karakterek fejlődnek, habár a mellékszereplőket nincs lehetőségünk túl közelről megismerni, mivel Vera szemszögéből tekintünk mindenkire.
Érdemes történelmi szempontból olvasni a regényt, mivel Renée Rosen utánajárt minden eseménynek, és pár főszereplőn kívül mindenki valóságos, élő figura volt. Az események ugyanúgy megtörténtek, és ahogy az írónő a regény végén bevallja, csak néhány hónappal tolta el őket. Még néhány kapcsolódó olvasmányt is ajánl, hogyha valakit érdekelnek még a gengszterek és a szesztilalmi korszak Amerikája, mit érdemes megnézni.
