Rainbow Rowell – Eleanor és Park
Akik olvasták Rainbow Rowell Fangirl-jét, azoknak nem lehet idegen az írónő másik bestsellere, az Eleanor és Park sem.
2012-ben adták ki, majd 2014-ben Magyarországon is megjelent Simonyi Ágnes fordításában a Scolar Kiadótól. A borító a már megszokott módon egyszerű, de nagyszerű, és lényegretörő. Emiatt szinte rögtön felkelti az olvasó figyelmét, még akkor is, ha csak véletlenül talál rá a könyvtár vagy a könyvesbolt polcain. A szerző rajongóinak pedig azonnal fel fog tűnni.
Park félig koreai, képregénymániás fiú, akit leginkább az árnyékban lehet megtalálni. Zenét hallgat, vezetni tanul és néha besegít édesanyjának a fodrászszalonban. Egy kistestvére van, az iskolai piszkálódásokon – melyek legtöbbször a hobbijára és a személyiségére, különc mivoltára irányulnak – kívül minden rendben van az életében.
Eleanor helyzete cseppet sem hasonló; négy testvérével, anyjával és alkoholista mostohaapjával nyomorog egy lepukkant háromszobás lakásban. Konzerveken élnek és a végletekig leárazott, turkálóban vett ruhákat viselik. A lány nem sportol semmit, csak próbálja átvészelni a kamaszkor és a csonka család nehézségeit, fogalma sincs, mi lesz vele később, azon kívül, hogy amint lehet, kirepül a fészekből.
“Eleanornak igaza volt: sosem nézett ki szépen. Művészien nézett ki, és a művészetnek nem muszáj szépnek lennie; azt kell elérnie, hogy érezz valamit.”
E két rossz csillagzat alatt született fiatal csupán a véletlennek köszönhetően talál egymásra, ám történetük legalább olyan különleges és megható, mint Cathé és Levié, ha nem jobb. Míg a fent említett Fangirl szerelmeseinek regéjét az írás iránti rajongás teszi mássá, mint a többi ifjúsági regényt, addig itt az, hogy szereplőink közel sem tökéletesek, de nem is tömegemberek.
Park nem az iskola bálványa, minden lány álma, Eleanor pedig, bár szürke kisegér, de nem átlagos alkatú, és ez nagyot dob az olvasmányon, hiszen egy molett karakter – már csak az előítéletek miatt is – jobban szerethető, többen tudnak vele azonosulni, mint egy nádszálvékony bombázóval. Íme, meg is van a plusz pont.
” – Rómeó és Júlia csupán két gazdag kölyök, akik mindig mindent megkapnak, amit csak akarnak. És most azt hiszik, hogy egymást akarják.
– Szerelmesek egymásba… – szorította a kezét a szívére Mr. Stessman.
– Még csak nem is ismerik egymást.
– Szerelem volt első látásra.
– Első látásra ez volt: ,, Úristen, mennyire helyes!” Ha Shakespeare azt akarta volna elhitetni velünk, hogy szerelmesek egymásba, nem arról beszélt volna szinte végig az első jelenetben, hogy Rómeó mennyire ki van akadva Róza miatt… Így gúnyolja ki Shakespeare a szerelmet – jelentette ki a lány.”
Ennyiből már valamennyien rájöhettünk, hogy a könyv morálja a külső alapján való megítélés. Mindkét főszereplőnek a helyzetből adódóan csekély az önbizalma, mégsem győzik hangoztatni, mennyire tökéletes számukra a másik úgy, ahogy van. Máris szimpatikus, ugye?
A valaha volt legőszintébb regény, Eleanor és Park kapcsolatát sokkal inkább a családi hátterük – főleg a lányé – árnyékolja be, a várttal ellentétben még a jól ismert gimnáziumi hierarchia is kevesebb vizet zavar. Nem mondom, hogy mindenki ultrajófej és elfogadó, hiszen alapból a diákok közti ellentétek hozzák össze főhőseinket, de akkor és ott, ahol kell, úgy adnak lelki támaszt, hogy rögtön szimpatizálni kezdünk velük.
“– Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az élet megadott bennünket egymásnak – szólt Park –, és aztán ezt visszaveszi.
– Én el tudom. Az élet egy szemétláda.
A fiú szorosabban ölelte, és a nyakába fúrta a fejét.
– De rajtunk múlik… – mondta halkan. – Rajtunk múlik, hogy ezt ne veszítsük el.”
Végül, de nem utolsó sorban a családi viszonyok; Eleanor esetében nincs mit ragozni, félreérthetetlenül alárendelt viszony, az apa megfélemlíti nemcsak a nejét és a gyerekeit, még a környéken is rettegik a nevét. Park háza tája viszont ebből a szempontból érdekesnek bizonyul; a szülők szeretik egymást és utódaikat, akik tipikusan az a “folyton-vitázunk-de-összetartunk” testvérpár, de később felszínre kerül a családfő és a fiai közti erkölcsi eltérés, illetve az anya és a két kamasz közt húzódó ellentét.
Szerelmeseink története érdekes, kiemelkedő, és a legjobb benne, hogy továbbra is mellőz minden tinirománcos klisét. Bárki olvashatja; aki önbizalomhiánnyal küszköd, és tisztán látja a százéves énjét milliónyi macskával, az erőt gyűjthet, hihet benne, hogy őt is megtalálhatja az igaz szerelem. Aki pedig esetleg teljesen átlagos, vagy épp a suli nagymenője, az betekintést nyerhet a molett, különc, az árnyékban megbúvó embertársai életébe.
Ki olvasta már? Mennyire adott nektek erőt? Mennyivel tetszett jobban, mint más ifjúsági regények?