Könyvek Könyvmolyképző new adult romantikus

Rácz-Stefán Tibor – Túl szép

By

Mind a való világban, mind a könyvekben az emberek legtöbbször külső alapján ítélnek. A tinilányok beleszeretnek a helyes srácokba, Rómeónak is az jutott először eszébe, milyen gyönyörű Júlia, és a megjelenés jelentősége áll Oscar Wilde Dorian Gray képmása című regényének középpontjában is. Folyton-folyvást azt ismételjük, hogy a személyiség a lényeg, a belső értékek a fontosak, de minduntalan megcáfoljuk önmagunkat. Rengeteg könyv szól azonban arról, hogy a kinézet nem számít, példának okáért a Veled teljes a világ Jennifer Niven tollából, illetve mai cikkünk témája, a Túl szép is.

Rácz-Stefán Tibor Fogadj el! című könyvével robbant be a köztudatba, mely többek között a társadalmi rétegek közti különbségekről, a másság elítéléséről, az internet veszélyeiről és a zaklatás lehetséges következményeiről is szól. A homofóbia ezúttal is része a történetnek, emellett pedig egy olyan tabut is boncolgat, ami a mai napig érzékeny téma nemcsak az érintetteknek, de az egész világnak: a túlsúly. Szerepet kap ezenkívül a barátság fontossága és a gyerekvállalás, valamint a felelősség is.

Tekintsünk a Túl szépre ezúttal emberként. Meglátjuk az utcán, egy boltban vagy az interneten. Mi tűnik fel először? Hogy a fiú víz alatt van, a szeme lehunyva, az arca nyugalomról árulkodik. El van szigetelve másoktól, nincs ott rajta kívül senki, ő mégsem fél, nem dühös, nem szomorú. Minden rendben. A cím egyik része elemeire bomlik, szertefoszlik, a “szép” viszont elegáns és kecses – szép. Csakúgy, mint az a két mondat fölötte. Légy igazi! Légy más! Az üzenet biztonságérzetet nyújt és most már meg merjük ismerni azt, aki mondta.

“Talán minden nap elsétálok egy csoda mellett, és észre sem veszem.”

Két főszereplőnk egymás ellentétei. Márk túlsúlyos, alig vannak barátai és küzdenie kell a megélhetésért, családjával sem felhőtlen a kapcsolata. Olivérnek, akit mindenki csak Telivérként ismer, egyetlen baja, hogy egy doppingbotrány miatt egy évre eltiltották a versenyektől, egyébként bulizik és jól megvan legjobb barátjával, aki még nem hagyta magára, köszöni szépen. Kopogtathat azonban bármennyi ajtón, támogatói, hozzátartozói, ismerősei sorra fordulnak el tőle, a győzelmekből és a reklámokból szerzett pénz lassan elfogy, így arra kényszerül, hogy diákmunkát vállaljon az egyetemi tanulmányai mellett.

A két fiatal ezen a bizonyos munkahelyen ismerkedik meg, és mint az várható, nem értik meg egymást rögtön. Márkó kis fáziskéséssel felismeri társát, ám nem meri megszólítani, és az első pár hétben a zenelejátszója világába menekül. Nem akar barátkozni vele mert fél, hogy többet fog érezni iránta, és csak fájdalmat okoz magának. Hiszen az olyanok, mint ő, nem érdemlik meg a szerelmet, legalábbis szerinte. Amikor lakótársa elrángatja egy melegbárba szórakozni, és ott összefutnak, megtörik a jég, valami megváltozik.

“– Szeretném tudni, milyen érzés, ha engem is viszont szeretnek. “

Ahogy egyre többet beszélgetnek, felszínre kerülnek a múlt árnyai, a velük szemben elkövetett árulások, melyek hatással voltak a jellemükre. Időre van szükségük hogy elhiggyék, jár nekik a boldogság, hogy megbízzanak egymásban és ne övezze kétely minden szavukat. Mind a környezetük, legyen szó Dorina terhességéről vagy a Márkot inzultáló járókelőkről, mind ők akadályokat görgetnek maguk elé úgy, hogy észre sem veszik.

Egyikük sem tökéletes. A legjobb barátok is hátbaszúrhatnak, a legkedvesebb ismerős is reagálhat úgy, hogy az fájjon. Az események mindvégig formálják a karaktereket, kimutatják a foguk fehérjét. Ez is azt bizonyítja, hogy nincs olyan, hogy valaki csak jó vagy rossz legyen. Rácz-Stefán Tibor regénye minden szempontból reális. Igaziak a szavak, a fordulatok, a jellemfejlődések, egyedül a cselekmény kitalált. Bár ki tudja, talán úgy mentünk el valamelyik szereplő mellett, hogy észre sem vettük.

“Mese nincs, élet van.”

Egyszer régen valaki mesélt nekem erről az “emberről”. Most, hogy végre megismertem, én is továbbadom a saját mesémet. Rajtad múlik, hogy felkeresed-e és adsz-e neki egy esélyt. De amit mond, amit hirdet, az fontos. Még mindig a külsőt nézzük, még mindig ez alapján ítélkezünk és hibázunk, esünk el és kelünk fel újra. Talán egyszer megszűnik a kinézet szerint megalkotott ideál, és a lelket fogjuk nézni, nem a ruhát vagy az arcot. Talán eljön ez az idő. Bár az túl szép lenne.

Moly

Comments

comments

You may also like

Change Language To: Hungarian

%d blogger ezt szereti: