Mind ismerjük Neil Gaimant. Varázslatos minden dolog, ami a keze ügyéből kikerül. Apróbb, mesés csodák kavalkádja, melyek egyre csak gyarapodnak. Könyvei ugyanúgy szólnak a gyerekeknek, mint a felnőtteknek és fordítva. Olyan világokat alkot nekünk, ahová minden alkalommal elakarunk jutni, hiába nem fenékig tejfel ott az élet. A Sosehol kacifántos világa, a Csillagpor mesés története után most megint egészen más valóságdarabba lépünk, méghozzá a gondtalan gyermekkor és a hullámvasúthoz hasonlító kamaszkor határmesgyéjén toporgó Coraline világába.

A regény borítója egyszerű, nem arra hivatott, hogy mindenkinek kiszúrja a szemét, hanem arra, hogy aki keresi, megtalálja. Már ez is csodás megközelítés, nem igaz? Pontszemű kislány gyertyával, mellette valami baljós árny. mind félünk valamitől, ezért akárki lehetne rajta, hiszen mindenkinek van egy mumusa, ami a nyakába liheg, még ha nem is tud róla.

Coraline tipikusan különc lány, felfedező. Szülei otthonról dolgoznak, emiatt nem sok idejük és energiájuk marad egyetlen gyermekükre a nyár utolsó heteiben.

Új lakhelyüket csak fura emberek gyűjtőjeként lehetne emlegetni, az öregúr a tetőtéren állítólag egércirkuszt működtet, egykori színésznők a földszinten különös szokásaikkal. Mind különös figurák, Coralinenak pont ezért teszik érdekesebbé a bonyodalom előtti időket.

A bonyodalom a lakásban lévő tizennegyedik ajtó képében jelenik meg, mely egy téglafalra nyílik, főszereplőnk mégis tudja, hogy valami mást is rejt.

“– A macskáknak nincs nevük – közölte. 
– Nincs? 
– Nincs. Nektek embereknek van nevetek. Méghozzá azért, mert fogalmatok sincs, kik vagytok. Mi tudjuk, kik vagyunk, ezért nincs szükségünk névre.”

Neil Gaiman az igazságot írja le azzal, hogy a lányt egy tükörvilágba viszi. Mindannyiunknak vannak olyan időszakai, amikor legszívesebben világgá mennénk, vagy valami mágiával tetszésünkre változtathatnánk édesanyánk vagy apánk személyiségét. Azonban mi van, ha egy ajtóval arrébb egy “másik” anya és apa, egy tükörcsalád vár minket egy fordított világban, ahol minden úgy van, ahogy mi akarjuk?

Természetesen örülünk, kihasználjuk a helyzetet, és az örökké maradás gondolata jónéhányszor megfordul a fejünkben. De az ember legalább olyan különös lény, mint a tündérek vagy az elfek. Ragaszkodnak az “eredetihez”, akkor is, ha az nem éppen kedvező, esetleg egyenesen visszataszító. De mégiscsak az a hely, ahonnan jöttünk, és a saját erőnkből kell onnan elmennünk, nem holmi varázslattal. És különben, minden tükör összetörik egyszer.

“– Honnét tudjam, hogy megtartod a szavad?
– Megesküszöm – felelte […]. – Megesküszöm anyám sírjára.
– Van neki sírja? – tapogatózott Coraline.
– Van bizony – bólogatott […]. – Magam dugtam bele. És amikor megpróbált kimászni, visszadugtam.”

Kicsit horrorisztikus és abszurd, de a gyerekkor egy olyan részét írja le nekünk, amit nem mindennap vet papírra az ember, ráadásul az említett időszak a maga módján ugyanolyan ijesztő és fura, mint bármelyik másik. Amikor nem érted a világot, naivan hiszel bármiben és bárkiben, amikor a kortársaid még túl őszinték és kegyetlenek, légy bármilyen érett, a felnőttek nem vesznek komolyan, még akkor sem, ha igazad van. A bizonytalanság és ártatlanság korszakáról írt Neil Gaiman.

Moly

Comments

comments