Könyvek

Munkácsi Gabriella – Viharok éve

Vigyázat spoilert tartalmaz!

Volt már olyan megérzésetek, hogy elveszíthettek valakit, vagy esetleg veszélyben van? Vajon le tudjuk-e küzdeni a jó és a rossz érzéseinket, vagy legalább kordában tudjuk-e tartani? Ez az alap mozgatórugója Munkácsi Gabriella sorozatának, a Legendánk ciklus harmadik részének, amely most a Viharok éve címet kapta. Ebben a részben rengeteg külső és belső harccal kell megbirkózniuk főhőseinknek.

Lelle az Őrzők álomőréhez híven ismét álmodik a könyv elején, amelyben megálmodja Vigo elvesztésének lehetőségét. Az egész könyvben végigkísérhetjük ezt a küzdelmet, a távolságtartást a két főhős között. Mindig, ha valahogyan enyhülne ez a belső vihar, közbe jön egy rossz érzés, egy negatívabb útitárs, ami felerősíti bennük a másik elvesztése iránt érzett félelmüket.

Vigo már az első könyvben kifejti, hogy mennyire vágyódik arra, hogy az apját megismerhesse, és erre a Viharok éve utolsó negyedében lesz lehetősége. Igaz, az előző két könyvben is találkozhattunk már Liurral, de csak egyfajta farkas alakben megjelenő segítőként bukkant fel. Most ért meg a fiú arra, hogy megismerje a múltját és hogy valójában eddig, ha öntudatlanul is, de a családjáért, a saját népéért küzdött. Vigora a múltja komoly feladatokat ró és ez a kényszer az ő és Lelle között lévő szoros kapcsolatban egyre nagyobb távolságba helyezi. A fiú felvállalja apja hagyatékát s így indul csatába, hisz ahogy említettem a külső viharokkal is szembe kell nézniük.


„Most két úr között dönthetünk, sőt, nem csak dönthetünk, de döntenünk is kell! Az egyik erőt ad, a másik az erődet akarja, hogy magamagát fenntarthassa. Az egyik a szabadság, a másik a szolgaság útja.    Az egyik út nehezebb és veszélyesebb… a másikért el kellene adnom a lelkemet. Érted-e, miről beszélek?”


Emlékszem legelőször, amikor olvastam a könyvet, a második részen felbuzdulva vártam itt is az illusztrációkat. De utólag belátom, hogy erre igazán nincs szükség. Egy igazi könyv, egy igazi történet csak akkor működhet rendesen, ha annak elképzelését az olvasó fantáziájára bízzák. Illetve még azt furcsáltam a  könyvben, hogy míg az első két részben elindultak megkeresni és megmenteni valakit, itt, a harmadik részben kicsit bolondos úton, de eljutnak a jazigok bázisára. Az út során már nem egy személyért harcolnak, nem kell már sem Rózsalángot, sem Duirt kiszabadítaniuk. Annak ellenére, hogy nem az előző két könyv embermegmentő sablonját követi a narratíva, remekül bele lehet süppedni a történetbe.

A kedvenc könyvsorozatát mindenki csak ajánlani tudja másoknak. Én miért ajánlom ezt a sorozatot? Először borító alapján ítéltem meg az első részt, meg a hátulján lévő kis ismertetés alapján kritikusan álltam hozzá. De amikor elkezdtem olvasni, nem tudtam már letenni és nem tudtam kivárni a többi részt. Ebben a könyvben szerettem azt, hogy az előző részekben be lett mutatva a főhősök idilli viszonya, amit itt már nem láttuk annyira idillinek. Olvasás közben elénk tárul, hogy a több éve társként tevékenykedő Vigo és Lelle hibái, félelmei a kapcsolatukat mennyire meg tudja változtatni jó és rossz irányba.

Az írónő, Munkácsi Gabriella írásmódján nagyon látszik, hogy történelmet végzett. A könyvekben hitelesen átjön a középkori hangulat és a csaták iránt érzett túlfűtöttség is. A Viharok évének első két részéről, a Rózsalángról és A sebesült királyról már olvashattatok, a negyedik részről majd egy későbbi cikkben tudhattok meg többet.

Hozzászólások