Modern kori Ember tragédiája: Benyák Zoltán – Az utolsó emberig
„Esküdt ellenségek. Ők ketten.
Akiket a halál sem ment meg attól, hogy egymásnak essenek.
Minden időkben, újra és újra.”
Bizonyára mindannyian ismerünk olyan embereket, akiket a legszívesebben jó messzire elkerülnénk, akiktől a lehető legtávolabb futnánk. Akik valamiért folyamatosan megkeserítik az életünket, akik előszeretettel állnak megvalósítandó álmaink útjába.
Ha megvan elképzelt emberünk, adjunk még az egyenlethez egy kis időutazást és Madách Imre Ember tragédiáját! Habár ezek a szavak valószínűleg sosem szerepeltek még egy mondatban, nem elírásról van szó. De hogy mi ennek az egésznek az eredménye? Hát Benyák Zoltán Az utolsó emberig című könyve!
“Hajótöréssel kezdeni egy hajónaplót a legrosszabb előjel a világon.”
A könyv fülszövege nem árul el sok mindent előre a történetről, viszont a könyv olvasása után újra elolvasva mégis rendkívül frappánsan összefoglalja a lényeget. Ami közel sem olyan zavaros, mint első hallásra tűnik.
A történet főszereplője két férfi, akik mindketten időutazó képességekkel rendelkeznek és látszólag az a sorsuk, hogy minden egyes életükben találkozzanak és megöljék egymást. Fontos kihangsúlyozni azt is, hogy ez a képességük akaratukon kívül működik, szóval nem a klasszikus sci-fi féle időbeli ugrásokra kell gondolni, hanem sokkal inkább arra, hogy szereplőink egy bizonyos történelmi korban megszületnek, csatáznak, egyikük általában meghal, idővel a győztes fél is és mindentől függetlenül egy újabb testbe kerülnek egy következő korban. Látszólag ugyanabban a mókuskerékben loholnak minden alkalommal, csak a díszlet más.
“Isten kegyes a némákkal, mert azok nem vonják kérdőre.”
Fontos megemlítenünk még a harmadik főbb szereplőnket a vörös hajú női karaktert, akit a többi szereplőhöz hasonlóan mindig máshogy hívnak, így értelemszerűen utalni is nagyon nehéz rá. Ő az, aki igazából mit sem sejtő harmadikként a két férfi minden egyes csatározásában jelen van, ám mégsem emlékszik korábbi életeire.
Mint már említettük a regény szereplőiről is nagyon nehéz írni, mert habár kezdetben nagyon jól megtestesítik a jó és a rossz oldalt, később már egyre több tulajdonságukban kezdenek egymásra hasonlítani, a végén pedig már szinte nem is lehet őket megkülönböztetni, nagyon nehezen lehet eldönteni ki a jó karakter közülük és ki a gonosz. Bár valószínűleg Benyák Zoltán pont ezt a hatást akarta elérni, így világítva rá, hogy a való világban senki sem képviseli kizárólag az egyik oldalt, mindenkiben megtalálható a rossz és a jó is, egyedül az adott illetőn múlik melyik irányba indul el.
Ehhez kapcsolódóan vetődik fel egy másik érdekes teória: vajon jó szándékból cselekedhetünk rosszat? Ha igen, mennyiben minősül ez valóban rossz cselekedetnek?
A regény a felszín alatt többek között ilyen és ehhez hasonló témákat boncolgat, elgondolkodásra késztetve az olvasót.
Mindemellett azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy rendkívül érdekes és jelentős történelmi események körülményeibe is bepillanthatunk, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem esünk ki a ritmusból, hiszen az elbeszélő végig fogja a kezünket, így minden fennakadás nélkül siklunk át 1799 Franciaországából, 1888 Londonjába. Az író stílusa rendkívül könnyed, olvasmányos, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az olvasót odaszegezze a regényhez.
“(…) a háború egy olyan fekély, ami nem szívódik fel teljesen soha, csupán arrébb vándorol a Föld testén, mindig más országokat fertőzve meg.”
Ha már a stílusnál tartunk azt szintén ki kell emelnünk, hogy a könyv rendkívül szép képeket, metaforákat használ és minden második oldalán találhatunk magvas, idézhető gondolatokat.
Kezdetben talán nem is olyan feltűnő, ám a teljes történet ismeretében kijelenthető, hogy a mű Madách Imre Az ember tragédiája című alkotására épül, még ha ez nem is tudatos döntés eredménye. Rendkívül sok a hasonlóság a két alkotás között, éppen ezért nem elhamarkodottság Az utolsó emberiget, egy modern Az ember tragédiájaként értelmezni.
A hasonlóságok közé tartozik például az, hogyha jobban belegondolunk Az ember tragédiájában is különböző korokba és színhelyekre látogatnak el a főszereplők, még a végső helyszín szinte ugyanolyan mindkét műben. Itt szintén fellelhetjük az emberpár karakterét, akik közül a nőt bűnbe viszi egy gonosz erő. A végső lezárás azonban különbözik: míg a Madách-féle verzióban reményekkel teli végkifejletet kapunk, addig Benyáknál a teljes reményvesztettség kap helyet.
“Az ember már csak így működik. Idealizálja magát, miközben degradál másokat, ezen az ócska módon igazolva magának, hogy az általa választott út a helyes, mi több, az egyetlen igazi út.”
Ennek ellenére mindkét alkotás hasonló kérdésekre keresi a választ. Ezen azért érdemes elgondolkodnunk. Valóban nem lépett volna előre ilyenfajta morális kérdésekben az emberiség Madách óta? Mi lehet ennek az oka? Mit lehetne tenni, hogy elkerüljük a könyvben leírt végkifejletet? Érdemes küzdenünk?
Rengeteg kérdés, amikre még ha a könyvből nem is kapunk választ, mindenképpen elindítanak bennünk egy olyan folyamatot, aminek a végén talán nem a megvilágosodás, de egy újabb, hozzá vezető lépcsőfok tárul a szemünk elé.
Összességében elmondható, hogy ez egy nagyon erős morális kérdéseket és korántsem pusztán kitalált problémákat feszegető, olvasmányos stílusban megírt kalandregény, váratlan fordulatokkal és olyan karakterekkel, akikben kicsit mindannyian magunkra ismerhetünk.
A könyvért köszönet az Athenaeum Kiadónak!