John Green – Alaska nyomában
John Green, a méltán híres Csillagainkban a hiba és a Papírvárosok szerzője nemcsak a fent említett könyveknek köszönheti sikerét. 2005-ben adta ki első regényét, az Alaska nyomábant, mellyel a következő évben megnyerte a Printz-díjat.
Már a borítók is figyelemfelkeltőek, legyen szó a négy könyv közül bármelyikről. A sima rózsaszín a legkifejezőbb, hiszen ez az egyszínű, a la nature kinézet jellemzi leginkább a szerző könyveit, említésre ez ugrik be szinte mindenkinek. Persze a másik három is az egyszerű, de nagyszerű fedőlapok számlájára írandó. Nem túlcsicsázott, ha úgy vesszük, összefoglalja a mű egészét. Mindemellett egy könyvesboltban mégis kiszúrja a szemünket, a választásban pedig ugyanúgy szerepet játszik, mint a leírás vagy az első – mindent eldöntő – fejezet. Akkor is, ha állításunk szerint nem a külcsín a fontos, hanem a belbecs.
“Pufi, egy dolgot meg kell értened velem kapcsolatban: én mélyen boldogtalan ember vagyok.”
A történet szerint Miles Halter megunja kisvárosi esemény- és barátmentes életét, és egy önéletrajz utolsó mondatán felbuzdúlva beiratkozik egy bentlakásos gimnáziumba, hogy a könyv alanyához hasonlóan ő is megkeresse a “Nagy Talán”-t. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, aki méltó lehet a titulusra, valamint szobatársával, az Ezredessel.
“– Istenem, nem akarok olyan ember lenni, aki csak üldögél, és arról nyavalyog, hogy mi akar lenni. Én egyszerűen csinálni akarom. A jövő elképzelése is egyfajta nosztalgia.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósítod meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből.”
A felállást már mind ismerjük; különc srác, társaságkedvelő, vagány lány, akárcsak Margo Roth Spiegelman és Quentin Jacobsen. Mégis, mint az író többi karaktere, Alaska és Miles (becenevén ‘Pufi’) is tartogat meglepetéseket és megoldhatatlan rejtélyeket.
Eleve a főszereplő személyisége érdekes, a gondolatai, cselekedetei mind megcáfolják előítéleteinket. Akit elsőre nyápicnak és antiszociálisnak hiszünk, bebizonyítja bátorságát, és az ő szemszögéből egy teljesen más világ tárul elénk. Miles Q-val ellentetben ugyanakkora rejtély, mint szíve választottja. Sose lehet tudni, mi lesz a reakciója, meglepetést okoz, így az olvasó egy idő után csak megy az árral, vigye az bárhova. Azt hinnénk, ő csak egy egyszerű, árnyékban megbújós, “nincsenek barátaim, de ez így jó nekem, vagy mégsem?” karakter. Pufi az a fajta fiú, akinek minden szava és cselekedete jelent valamit, az egész lénye egy hatalmas kérdőjel.
“– Néha nem értelek – mondtam.
Nem nézett rám. Csak mosolygott a tévékészülékre.
– Sose fogsz megérteni. Ez a dolog lényege.”
Alaska ezzel szemben olyan, amilyennek elvárjuk; mosolygós, aranyköpéseket hajigáló, megfejthetetlen karakter, akivel kapcsolatban még az utolsó oldal után is felmerülhetnek kérdések. Talán ezért szeretjük annyira John Greent. Képes a mások által unalomig ismételt helyzeteket és szereplőket a saját képére formálva megmutatni nekünk, milyen kiszámíthatatlanok az emberek. Sosem ismerhetünk senkit teljesen, mindig lesznek el nem árult titkok, ki nem mondott szavak.
Chip Martin, alias Ezredes sem egyszerű mellékkarakter. A történet alatt, miközben egyre többet tudunk róla és a családi hátteréről, folyamatosan alakítgatja Pufi személyiségét, rávezeti dolgokra, felébreszti benne a mélyen megbúvó bevállalós társasági embert úgy, hogy a fiú ne hazudtolja meg önmagát. Őszinte, becsületes, törekvő, könnyen szerethető karakter, akitől – csakúgy, mint a többiektől – mindig tanulhat az ember.
“– Néha csatát veszítesz. De mindig a gonosz nyeri meg a háborút.”
John Green könnyedén ír olyan dolgokról, amiket nem szeretünk szóba hozni, megvan hozzá a tehetsége, hogy az egyszerű, sablonos dolgokat egy új köntösbe bújtassa, illetve mindvégig fenntartsa az érdeklődést, már csak a “fejezetcímekkel” – hiszen mindenki kíváncsi arra, mi történt akkor.
Az Alaska nyomában nemcsak egy plátói szerelemről szól vagy a balhékról. A szerző a gyászról ír, a Nagy Talánról, legfőképp arról, hogyan juthatunk ki a labirintusból, amit akár életnek is nevezhetünk. Ez a könyv az életről szól.
Moly, Pinterest, DeviantArt, Wikipédia ,Cassy Blacksmith blogja