Geopen Könyvek szépirodalom

John Banville – A Tenger

By

A tengerben van valami misztikus. Valami megfoghatatlan és megfejthetetlen. Valami egyszerre vonzó, és félelmetes.

Nem véletlen, hogy – többek közt az irodalomban is – az érzelmek, az élet és a nehézségek szimbólumává vált. Egész könyvtárakat lehetne megtölteni a tengertől szóló művekkel, melyben John Banville regénye mint a huszonegyedik század egyik díszpéldánya kaphat helyet. Banville kritikusai legalábbis így gondolják.

A Tenger, valamelyest eltérve az irodalmi hagyománytól, elsősorban a halálról és az elmúlásról szól. Ez, persze, nem lehetséges anélkül, hogy az életre emlékeznénk. Ezért Banville könyve különös, és kiszámíthatatlan hullámzássá válik e két téma; az élet és a halál között.

Főszereplőnk, az idősödő művészettörténész visszatér gyermekkora egyik legmeghatározóbb színterére; egy Ballyless nevű kisvárosba az ír tengerparton. A látogatás oka egyszerű. Max felesége hosszú betegség után meghal, és a férfi számára nem marad hely a világban. Illetve de, talán éppen Ballylessben, egy olyan helyen, ami maga is mintha kicsit kívül lenne a valóságon. A látogatás célja… Ez már bonyolultabb kérdés. És amíg választ nem kapunk, ha kapunk, marad az emlékezés.

Max, valamikor régen, minden nyarát ebben a kisvárosban töltötte a szüleivel. Békésnek és idillinek nem éppen nevezhető nyaralásukba azonban váratlanul betoppan a Grace család, és Max világa a feje tetejére áll. Grace-ék körül minden olyan, mint a tenger; különös, ijesztő, de mégis vonzó, és a fiatal fiú önként, mégis magatehetetlenül sodródik feléjük.

 

Miközben egyre mélyebbre merülünk Max ominózus nyarának részleteibe és titkaiba, egyre többet tudunk meg további életéről, a szüleiről, találkozásáról feleségével, Annával, majd a nő betegségéről és haláláról. A férfi Grace-ék, időközben panzióvá alakított házában meghúzódva igyekszik jelentést adni a múlt történéseinek és saját életének. Visszaemlékezéséhez pedig a helyzethez méltó páros, az ál-Ezredes és a rejtélyes Miss Vavasour asszisztálnak.

Mégis mi történt azon a nyáron? Miért történtek a dolgok úgy, ahogy történtek? És van-e ennek bármi köze Max további életéhez… Vagy éppen halálához?

Banville regénye tulajdonképpen az idős korról, az ezzel járó számvetésről, az elmúlással és a halállal való szembenézés problematikájáról és nehézségeiről szól. Erre a központi témára fűződik fel a gyermekkor, az első szerelmek, veszteségek története, majd a felnőttkor a hozzá tartozó krízisekkel. Banville szép ívben ábrázolja ezt a folyamatot, és jó érzékkel adagolja az információkat, mindig csak annyit haladva egy-egy történetszálon, amennyi még éppen szükséges a megértéshez. Ennek ellenére nem meglepő, ha az ajánló ezen pontján azt érezzük; na és? Ezt a történetet már százszor hallottuk. Minek olvasnánk el még egy könyvet egy jómódú, hatvanas pasasról, aki azon kesereg, hogy pocakot eresztett és hullik a haja?

A kulcs nyilván az, ahogyan egy ilyen történetet el lehet mesélni. Márpedig Banville, a kortárs irodalomban egyedülálló módon és hangon beszél a témáról. Amikor azt mondom, hogy a kortárs irodalomban egyedülálló, azt komolyan kell venni. A Tengert olvasva ugyanis az a különös érzésünk lehet, hogy egy múlt századi, megkockáztatom, hogy századeleji regényt olvasunk. Az elbeszélésmód, a kifejezésvilág merőben eltér attól, amit a kortárs irodalomban megszokhattunk. Banville valószínűleg tudatosan nyúl vissza ehhez a nyelvezethez, és ír magas irodalmat mind témáit, mind stílusát tekintve. Ez a törekvése azonban elég megosztó. A számos díjból – példálnak okáért Kafka díjat is kapott, illetve A Tenger elnyerte a Man Booker Prize-t – és Nobel jelölésből egyértelműnek tűnik, hogy a szakma és a kritikusok nagyra értékelik Banville munkásságát. Olvasói oldalról azonban sokszor éri kritika, általában a művei nehézségével kapcsolatban.

Valóban, el kell ismerni, hogy – eltekintve a szöveg stilisztikai szépségétől – Banville-t nem könnyű olvasni. Azokat, akik pörgős történetekhez, egyszerűbben olvasható szövegekhez, rövidebb mondatokhoz és kevesebb szimbolizmushoz vannak szokva, nem meglepő, ha untatja vagy egyenesen idegesíti egy olyan mű, mint A Tenger. Kérdezhetnénk, minek ír bárki ilyesmit, amikor nem ez a divat? De ennyi erővel azt is, hogy minek követni a divatot? Úgy tűnik, olyan korszakot élünk, ahol egy barokkos körmondat is lehet lázadás. Különösen, ha ezt kellő mennyiségű, félig-meddig bújtatott fekete humorral is sikerül megfűszerezni. Hát, Banville stílusa nagyjából ilyen.

Egyébiránt az író személye már önmagában is izgalmas. Az, hogy Max karaktere és története sokban összecseng Banville-éval, nyilván nem meglepő. Összeköti őket a származásuk, az érdeklődésük, a művészettörténet, a feleségeik hivatása, és az írásaikhoz fűződő vizonyuk. Ez utóbbiról gondolhatnánk, hogy ha nem is pozitív, legalább talán semleges. Hát nem. Banville lesújtó véleménnyel van minden könyvéről, és azt nyilatkozta, ha tehetné, egyetlen csettintéssel törölné az összes művét, hogy azután újraírhassa azokat. Különös megnyilvánulásai közül azonban talán mégis az a legfurcsább, hogy felajánlotta az agyát egy múzeumnak kiállítási tárgyként – “hogy mindenki láthassa, mennyire kicsi”.

Ez az ember valóban huszadik századi szépirodalmat, igazi nagybetűs prózát ír? Aki nem hiszi, járjon utána.

Képek: travelblog.org

Comments

comments

You may also like

Change Language To: Hungarian

%d blogger ezt szereti: