Európa fantasy Kategóriák Kiadók Könyvek szépirodalom

Ishiguro Kazuo: Az Eltemetett óriás

By

Amikor Ishiguro 2017-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat, sok barátom kérdő tekintettel nézett rám. Mint Murakami rajongótól, valószínűleg méltatlankodást vártak, és nem értették, miért nem ráz meg különösebben, hogy a nagy favorit helyett egy másik, ráadásul kevésbé felkapott japán író kapta meg a kitüntetést. Nos, a válasz egyszerű. Egyrészt örömtelinek tartom, hogy Bob Dylan váratlan befutója után a díj újra egy íróhoz került. Másrészt – és talán ez a fontosabb – bár valóban úgy gondolom, hogy Murakami írt értékes regényeket, az igazság az, hogy ha most kapott volna Nobelt, az olyan lett volna, mint DiCaprio Oscar-díja. Rosszkor, rossz alkotásért. Ezen kár is tovább gondolkozni.

Ami Ishigurot illeti, tényleg zavarba ejtő, hogy a magyar közönség számára jóformán ismeretlen. A nagy könyváruházak kínálatát végignézve még most is nagyobb számban találhatóak meg a művei idegen nyelven, mint magyarul. Ishiguro, bár japán származású, valójában Nagy-Britanniában él, és többségében angolul ír. Ezért javaslom, hogy aki elég jól ismeri a nyelvet, ne is vesződjön a magyar fordításokkal. Persze ezek sem rosszak – sőt. De nem minden könyve elérhető, és sokszor megéri eredeti nyelven olvasni.

Egyébként is érdemes szemmel tartani a nemzetközi porondot, mert mindig akadhatnak meglepetések.

Ishiguro művei közül Az Eltemetett óriás nem tartozikkrabban emlegetettek közé, pedig szerintem bőven kijárna neki a figyelem. Az Európa kiadó magyar nyelvű kiadásán a megjelenése sem segít – tudom, hogy ez a vesszőparipám, de nem szerencsés egyértelműen fantasyként becsomagolni azt, ami szépirodalom, és vica versa. Még akkor sem, ha egyébként Az Eltemetett óriás valóban épít hasonló elemekre.

Hasonló, mondom, mert a történet az angol hőskorba repít vissza minket, nagyjából az időszámítás utáni ötödik századba. Ez a mondabeli Artúr király uralkodásának ideje, a lovagok, hősök, sárkányok korszaka… Legalábbis hivatalosan. Ishiguro regénye ugyanis valahol ott kezdődik, ahol mindez véget ér, a történelmi Sötét Korban, amiből oly kevés írásos emlék maradt fenn, és aminek eseményei mind a mai napig bizonytalanok és vitatottak.
Ebben a történetben tehát nem lesznek királyok vagy hétköznapi értelemben vett hősök. Cserébe kapunk egy öreg, memória-problémákkal küzdő házaspárt, egy elveszett fiút, aki talán soha nem is létezett, egy berozsdásodott lovagot egy vén gebén, a sárkányról pedig már jobb szót sem ejteni. Az egyébként is spoiler lenne. Ezen felül nyilván van még jó néhány izgalmas karakter, de kezdetnek érjük be ennyivel.

Most biztosan sokan azt kérdezitek, mégis mi ebben a jó?

Nyilván mindenkinek más a humorérzéke, de szerintem már az alaphelyzet is vicces. Ha csak a karaktereket nézzük, Az Eltemetett óriás remek paródia. Ezen túlmenően a regény elbeszélésmódja egyszerűen csodaszép. Ishiguro érzékeny leírásai, ábrázolásai és hasonlatai olyan atmoszférát teremtenek, amiből nehéz kiszakadni, ha egyszer már elmerültünk benne.

Ami magát a történetet illeti, ez már nyilván összetettebb kérdés. Annyi bizonyos, hogy a regény furcsa, és teljesen érthető, ha nem egyértelmű, hogy jó vagy rossz értelemben az.
Nekem, személy szerint, végtelenül izgalmas, ahogyan Ishiguro a minden ízében angol mondavilágot és környezetet vegyíti a japán történetmeséléssel, és nem utolsó sorban életfilozófiával. Artúr király legendájával kapcsolatban soha senkiben nem merülnek fel azok a kérdések, amiket Az Eltemetett óriás felvet; mi történik a hőstettek után? Mi vár azokra, akiknek nem jutott osztályrészül a hősi halál, ehelyett arra kárhoztattak, hogy – mint minden ember – megöregedjenek? De leginkább; mi a helyzet azokkal, akik eleve nem születtek hősnek? Ishiguro az ő legendájukat meséli el.

Mindemellett egyáltalán nem kell attól tartanunk, hogy akció és izgalom nélkül maradunk.

 

Az ajánló vége felé járva gyanús lehet, hogy még nem esett szó magáról az óriásról. Ennek is megvan az oka, és ez most kivételesen nem az, hogy az óriás leleplezésével valami titkot árulnék el. Egyszerűen arról van szó, hogy – ahogyan a legtöbb japán regényben – most sem ússzuk meg komoly erkölcsi és filozófiai problémafelvetés nélkül. Nyilván nem véletlenül emeltem ki, hogy a történet főszereplői nem emlékeznek semmire. Hogy ezzel a kiszámítható fordulattal éljek; itt van ugyanis az óriás elásva.

Ishiguro regényének, azon túl, hogy valamiképp újraértelmezi az Artúr mondakört, mégis csak az emlékezés vagy éppen a felejtés a központi témája. Vajon kell-e, érdemes-e kutatni a múltat és a régi emlékeket? Az élet természetes rendje, hogy bizonyos dolgokat elfelejtünk. De az is, hogy szüntelenül próbáljuk megtalálni azokat a dolgokat, amiket elvesztettünk. Akkor is, ha talán nem véletlenül temettük el őket. Lehetséges, hogy nem is egy sárkány a legfélelmetesebb dolog, amivel szembe kell majd néznünk?

 

Borítókép – The New York Times

Fametszet –  British Museum online

 

Comments

comments

You may also like

Change Language To: Hungarian

%d blogger ezt szereti: