Agave Könyvek életrajzi Könyvek Magnólia

Így lett menekültből olimpikon! – Juszra Márdini: Pillangó

By

Szerintem mindenki emlékszik arra a nem is olyan régi időszakra, mikor Magyarországot ellepték a menekültek. Telephelyeket, táborokat hoztak létre a Közel-Keletről, Afrikából és az egyéb helyekről érkező embereknek, akik a háború miatt elmenekültek hazájukból. Viszont még így is elárasztották Debrecent, Győrt, Budapestet és még sok más várost, falut kis hazánkban. Juszra Márdini, a szír úszónő is köztük volt, aki most, pár év elteltével kiadta életrajzi regényét, ami olvasmányos formában mutatja meg azt, milyen volt felnőni a háború ideje alatt, folyamatos életveszélyben élni a mindennapokat, és hogy hogyan sikerült mindennek ellenére bekerülni a válogatott csapatba. Azt, hogy milyen volt menekülni.

Juszra nem bízta a véletlenre a dolgokat, egyből az elején kapunk egy szeletet abból a felejthetetlen és emlékezetes pillanatból, ami oly sok embert érdekelt, ami annó, 2015-ben oly sok hírportált és újságot elárasztott – abból, hogy mi történt a tengeren, miközben Görögországba tartottak a csempészek által indított csónakkal.

Ezt követően a történet egész kicsi koráig nyúlik vissza. Megismerhetjük Juszra édesanyját, édesapját, három évvel idősebb nővérét Sarát, illetve kicsivel később Sahedet is, a kishúgukat. Nyomon követhetjük hogy tanította őket úszni az apjuk egészen kisbabakoruk óta, milyen kemény munkával küzdöttek és azt is, hogy a kezdetekben ő mennyire nem szeretett a medencében lenni! A fiatal úszónő – hiába az úszó véna – csak 2004-ben, 6 éves korában, mikor Michael Phelpset nézték a tévében, ahogy megnyeri az Athénban megrendezett olimpiai aranyérmét, döntött úgy, hogy akárcsak a férfi, ő is szerepelni fog az Olimpián és érmeket fog szerezni.

“Már nem érdekel, mibe kerül, követni fogom Phelpst a csúcsra, egészen az olimpiai aranyéremig. Soha nem adom fel.”

Szíriában kevés nő választja hivatás szerint az úszást, sokan inkább a vallásuknak, kultúrájuknak megfelelő visszafogott életet és öltözködést, illetve a hidzsábot (a muszlim nők haját eltakaró fátylat) tartják megfelelőnek és aszerint élnek. Mivel a huszonegyedik században járunk, már ott is joguk van eldönteni a fiatal kamaszlányoknak, hogy hogyan fognak öltözködni, mit fognak viselni, így Juszra inkább a hétköznapi viselet és az úszás mellett tette le a voksát, akárcsak nővére, Sara. Mindketten keményen edzettek és tanultak, egyikük sem hanyagolta el az iskolát. Juszra osztályelső szeretett volna lenni, mindenből a maximumot akarta kihozni magából, olyannyira, hogy tizenkét éves korában bekerült a szír válogatott csapatba.

Líbiában kitör a háború, majd hamarosan a környező országokban, városokban is. Végül 2011-ben Szíria is csatlakozik hozzájuk, míg végül 2012-ben hivatalosan kijelentették a polgárháborút. A folyamatos harcok, bombarobbanások, légitámadások szüntelen veszélyt jelentettek az ott élők számára. Az emberek sorra haltak meg, naponta több százan, akár ezren is. Állandó félelemben éltek és az emberek menekülni kényszerültek hazájukból.

Mikor a támadások elérték a Márdini család házát is, el kellett menekülniük. Időről időre költözni kényszerültek, míg végül Sara munkát vállalt iskola mellett, hogy segítsen szüleinek. Édesapjuk, hogy jobb anyagi helyzetbe kerüljenek külföldön folytatta úszóedzői pályafutását, így több pénzre tett szert, amit folyamatosan küldött haza a családjának, akik Szíriában maradtak.

“A robbantás sokkolóan hat ránk. Először érezzük igazán veszélyben magunkat, először érezzük azt, hogy bármikor meghalhatunk, csak mert rosszkor vagyunk rossz helyen.”

Hamarosan olyan súlyossá vált a helyzet, hogy Sara és Juszra úgy döntöttek, Németországba utaznak egy jobb jövő érdekében. Az idősebbik lány a háborútól szeretett volna szabadulni, míg a fiatalabbik tovább akart úszni, ezzel jövőt biztosítva magának. Ki szeretett volna jutni az Olimpiára. Ennek reményében indult el a két tinédzser 2015-ben egy hosszadalmas útra, ami akár az életükbe is kerülhetett volna.

Juszra és Sara Márdini története egyszerre fájdalmas, döbbenetes, de mégis izgalmas és lebilincselő. Az, amiken átmentek, odaragasztott a könyv elé. Szomorú volt olvasni, hogy mennyire kihasználták őket az emberek, csak mert ők menekültek, illetve azt is, hogy mennyire elítélték őket emiatt. Az pedig döbbenetes, hogy csempészek mennyi de mennyi pénzt bezsebeltek tőlük, csak mert megtehették.

Igazán meglepő volt számomra az, hogy már a könyv első részében kiderült, hogy Magyarországnak milyen rossz híre van, ami a menekültek befogadását, átkelését illeti. Láttam őket a Keleti-pályaudvarnál, Budapesten sétálva és láttam őket Debrecenben is. Viszont egy pillanatig nem féltem tőlük, egyszerűen csak borzasztóan sajnáltam őket. Már akkor megérintett a sorsuk, a könyv bizonyos részeinél pedig pont emiatt a tapasztalat miatt, az emlékek miatt elképedtem, hol pedig a könnyeimmel küszködtem.

Hihetetlen, hogy mennyire el tudnak ítélni valakiket az emberek csak amiatt mert mások, mert menekültek. Már a bejrúti reptéren meglátszott ez. Erre jött rá a csempészek kapzsisága, majd a Magyarországi tapasztalatok, amiket viszont már nem hallottak, hanem átéltek. És ez döbbentett le. Az ORFK rengeteg segítséget nyújtott a hazánkba érkezőknek, rengeteg feladatuk volt a tömegesen beérkező menekültek miatt, amit nem mindenhol tudtak kezelni. Juszra, Sara és társaik pedig pont egy olyan egységet fogtak ki, mikor leszállíttatták őket a vonatról, akik már nem tudták a helyén kezelni a menekültek csoportjait. Nem is értem, hogy ami megesett velük a magyarországi menekülttáborba való szállítás során, az hogy történhetett meg.

“A kötél vörösre dörzsöli a tenyerem. Átlósan körbetekerem a csuklómon, és az ujjbegyemre pillantok. A bőröm összeráncolódott, kiszáradt és elfehéredett. […] Másfél órája lehetünk a tengeren.”

Juszra mégis mindezeket túlélte. Túlélte a repülést, a szerencsétlenséget, ami miatt 3 órán keresztül a vízben kellett úsznia testvérével és más társaikkal együtt, hogy megmentsék a csónakban levőket. A bújkálást, az utcán és az erdőben alvást, a menekülttáborokat. Most pedig már olimpiai úszóversenyző, az ENSZ Menekültügyi Főbizottságának jószolgálati nagykövete, valamint a Time magazin a világ legbefolyásosabb tinédzserei közé sorolta.

Hihetetlen dolgokat élt át, olyanokat, amiket sokan el se tudnának nem hogy viselni, de képzelni sem. Most pedig a legfontosabb számára az, hogy hallassa a hangját és mindenkinek megüzenje, “hogy a menekültek ugyanolyan hétköznapi emberek, mint bárki más”.

Az Agave Könyvek egy csodálatos regényt hozott el nekünk. Ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi arra, miket élhet át egy menekült. Azoknak, akik egy lebilincselő történetet szeretnének olvasni a nyári forróságban. Juszra Márdini élete nemcsak izgalmas, hanem inspiráló is mindenkinek. Ösztönzés azoknak, akiknek hazájában háború dúl, azoknak, akiknek országa befogadja a menekülteket. Azoknak, akik problémákkal küszködnek és nem tudják, mitévők legyenek.

Köszönjük a könyvet az Agave kiadónak, akiknek a honlapján most kedvezményesen ti is be tudjátok szerezni a kötetet!

Comments

comments

You may also like

Change Language To: Hungarian

%d blogger ezt szereti: