Emlékeztek még Dorothyra? A lányra, akinek a házát egy tornádó Óz birodalmába repítette, ahol felszabadította a mumpicokat, legyőzte a gonosz boszorkányt, békét hozott Ózföldére és barátokat talált?

Minden mesének születik egy folytatása, egy átdolgozása. Néha horrorisztikus, vicces, de csak kevés esetben zseniális. Legtöbbször a feldolgozás semmi újat, semmi egyedit nem hoz.

Amy Gummnak elege van szürke kansasi életéből, amit csak az iskolai cicababákkal való összetűzések és a rózsaszínre festett haja színesít meg. Utálja a várost, az otthonát, és mi tagadás, a szüleivel sem ápol túl bensőséges kapcsolatot. El akar menni; bárhova, csak el innen.

“Mindig azoknak van a legtöbb vesztenivalójuk, akik áldozatot hoznak.

Egy hétköznapi balhé és egy veszekedés után anyja elhajt, a lány pedig ott marad lakókocsijában a semmi közepén, egy tornádó előtt. Ahogy elődje, ő is elrepül, és Ózföldén találja magát. De vajon tényleg pozitív tulajdonság, ha szinte mindenben hasonlít Dorothyra?

A varázslatos, sárga köves úton bejárható világ azonban nem olyan, mint vártuk; a majmok levágják szárnyaikat a szabadság érdekében, Glinda rabszolgasorban tartva a mumpicokat az utolsó cseppig kibányássza a mágiát a földből, az egykori hősnő neve pedig tiltott és gyűlölt. Ózfölde apokaliptikus, a mai társadalomra jobban hajazó alternatív világgá vált, és akkor még nem is beszéltünk Totó gazdájáról és barátairól.

“Mert a szépség tevékenységben is megnyilvánulhat, nem csak látványként.”

Miután elszökik a bizarr külsőt kapott Favágó és annak kompániája elől, Amy feladatot kap: meg kell ölnie Dorothyt. De tényleg olyan egyszerű ez, mint amilyennek hangzik?

Nem tökéletes könyv, vannak benne kiszámítható, néhol klisés elemek; rejtélyes hősszerelmes, akiben több van, mint amennyit a világnak mutat; a főhősnőt lenéző, annak szíve választottjára hálójukat kivető riválisok. Ezek mind ismerősek. Azonban mind egyediek, képviselnek egy-egy eszmét, értéket.

A varázslatra nem csak eszközként tekintünk a regény alatt, mint a Harry Potterben, sokkal inkább olyan, mint az Erő. Körülvesz és átjár mindent és mindenkit, egyensúlyt hoz a világra. Danielle Paige feldolgozása tele van olyan mondatokkal, gondolatokkal, amik egy életre megragadnak az ember fejében, ezek közül az alábbi csakis a mágiáról szól. Persze nem az idézetekről szól minden, de ez tökéletesen leírja a varázslatot. Egyszerűen, csak egy érzésbe belesűrítve.

“- Csukd be a szemed – mondta. – Azt akarom, hogy érezz valamit.
– Már érzek valamit – feleltem. – Fáradtságot.
– Csak csináld – utasított Nox.
Így hát becsuktam a szemem, és éreztem, hogy egy furcsa, meleg energia lüktet végig a testemen, az arcát érintő öklömből kiindulva, és a karomon, a vállamon keresztül eljutva a mellkasomig. Nem volt forró, és nem volt hideg. Nem hasonlított semmihez, amit valaha éreztem – beleértve azt is, amikor kiskoromban bedugtam az ujjam a konnektorba, hogy lássam, mi történik. Az olyan fájdalmas volt, mintha nem lenne holnap. Mintha az áramütés elpusztítana minden sejtet, ahogy végigszalad a karomon. Ez éppen az ellenkezője volt. Mintha minden porcikám újraéledne.
– Mi az? – kérdeztem
– Mintha nem tudnád. – Elengedte a kezem, és én leejtettem; nehéz volt, mint a kő. – Ez a varázslat – mondta.”

Amy a kezdetek óta fokozatosan kibújik a főszereplő skatulyájából, amibe beletuszkoltuk. Némelyik megmozdulása sablonos – még akkor is, ha ezek segítségével halad tovább a történet -, de újra és újra megcáfolja magát; nem sikerül elsőre végrehajtania feladatait (különben mi történne a maradék két kötetben?), hanem időnként a szemünk elé kerül egy elveszett, tanácstalan tinédzser, akinek fogalma sincs, mit kellene tennie, kiben kellene bíznia. Felszínre bukik az a lány, aki néha megfutamodik, aki rosszul dönt és aki mindent elront, de visszajön és kijavítja a hibáit – és szerintem ettől igazi hős valaki, nem attól, hogy természetesnek veszi a szerepét vagy fekete-fehérben lát mindent.

Moly

Danielle Paige: Dorothynak meg kell halnia

Comments

comments