humoros Kolibri Könyvek young adult

Bosnyák Viktória – Klott gatya, ne fárassz!; Analfa visszatér

By

Több mint egy éve írtam meg a könyvajánlómat Bosnyák Viktória Tündérboszorkány című regényéről, nemrég pedig eljutottam odáig, hogy a trilógia másik két kötetét is elolvassam – melyek egyébként önálló könyvként is tökéletesen megállják a helyüket. Ahogy egyre idősebbek leszünk, úgy változnak olvasási szokásaink és ezáltal az igényeink is. Amiket általános iskolában vagy esetleg a gimnáziumban a világ legcsodásabb olvasmányának tartottunk, nem biztos, hogy ugyanazokat az érzéseket váltják ki belőlünk több év múlva. Legyenek bármilyen öröklétűek a könyvek, ezek a dolgok igenis változnak.

“Te is a betű embere voltál. Sosem láttalak olyan elégedettnek, mint akkor. Azóta sem voltál olyan boldog, ismerd be! Tudom, mit érzel. Hiszen majdnem ötszáz éve nem olvasol. Nem ismerheted a Micimackót, az Egri csillagokat, a Május 35-öt, a Harry Pottert… Reggelig sorolhatnám. Hogy tudsz így élni, te szegény?”

Nem mondható el ugyanez a Klott gatya, ne fárassz!-ról és a befejező kötetről, az Analfa visszatér-ről. Az írónő humora még mindig zseniális, az események pedig a Tündérboszorkány hagyományához méltóan mind a fiatalabb, mind az idősebb korosztály számára érdekesek, szórakoztatóak. Fokozatosan egészíti ki oktató jellegű szófordulataival, vicces alliterációival a cselekményt, mely úgy is tökéletesen követhető, ha a kedves olvasó esetleg a második vagy a harmadik részt olvassa elsőnek.

Az immár 5. D tanéve egészen addig békésnek mondható, míg meg nem tudják, ki lesz az új osztályfőnökük. Klott Kálmán, alias Klott Gatya, az első könyvben megismert testneveléstanár már nemcsak a tornateremben és az udvaron, de az osztályban is boldogíthatja a tanulókat. Az iskola viszhangzik a kiabálásától, a gyerekek tanulmányi átlaga pedig fokozatosan romlik, hiába kedvesek új tanáraik és készülnek gőzerővel minden dolgozatra és felelésre. De milyen közösség az, amelyik nem próbál meg tenni ez ellen?

 

Az utolsó, rendhagyó kötetben az szerző magát is beleírta a történetbe. Kiszakadunk Budapest zajos közegéből, és a Balaton partjára, Szigligetre jutunk el egy kék trabanton. A főszál ezúttal Bosnyák Viktória szemszögéből játszódik, ugyanis meghívják a Nagy Alkotóházba több másik íróval együtt, hogy a csendes, nyugodt környezetben minden idejüket az írásnak, az alkotásnak szentelhessék – legalábbis ezt hiszik. Ugyanis Író Dalma sorra szervezi a különféle programokat, és amikor végre van idejük írni, a múzsájuk valahol a nagyvilágban kóborol. Mindaddig reménytelennek tűnik a helyzet, míg egy viharos délutánon be nem toppan az ötödik dé Klott Gatyával és Kedves Arankával karöltve. Azonban elég ez a csipet-csapat az ismét tevékenykedő nagy Analfa ellen?

“A XX. században megszabadítjuk a világot a könyvektől, ahogy megbeszéltük. Gyertek ide körém! Még egyszer, utoljára elmagyarázom. Elterjesztjük a rádiót! Ott majd esti mesét olvasnak a gyerekeknek. Azután jöhet a mozi, a televízió! Akkor már elképzelniük sem kell semmit, mert a mesét már látni is fogják. S végül, utolsó lépésként bevetjük a számítógépet, színes, csillogó-villogó, rabul ejtő játékokkal, amiktől elszakadni sem tudnak majd.”

A gyerekek és a felnőttek közt húzódó ellentétek, valamint az írói lét szépségei – e két téma köré épül a két regény. Előbbi problémát, noha jóval veszélyesebb vizekre evezve, de már a Darwin-játszmában is boncolgattuk. Maga a téma itt ártatlanabbnak és egyszerűbbnek tűnik, azonban ugyanolyan komoly, ugyanolyan aktuális. Két külön világ eleve a tanároké és a diákoké, a kommunikáció pedig nehéz, hiába egyre több az olyan oktató, aki ért a fiatalabb korosztály nyelvén. Az osztályfőnök a tanulók második szülője, felelős értük, és ott van, ha szükségük van akár egy támaszra, akár egy hangra, ami helyettük szólal meg.

Aki – akár csak hobbiszinten is, de – ír, tudja, milyen az, ha ülsz a géped előtt, és a hófehér monitor gúnyosan vigyorog rád. Rendkívül lelombozó tud lenni, ha végre van időd, van kedved, van lehetőséged, de az a mindennél fontosabb szikra, a drága ihlet hiányzik. Mindenki máshogy küzdi le; csakazértis ír, a környezetéből próbál életmentő ötletet meríteni, vagy elesik a csatában. Ahány ember, annyi megoldás, annyi végkimenetel. Az zárókötet az íróknak kedvez, hiszen mi adhat nagyobb lendületet, mint ha maga a szerző néz vissza rád a lapokból, ugyanazzal a problémával küzdve, mint amivel te is hadakozol? Egy könyv sem egy nap alatt született meg, egy varázslat sem történik meg komplikációk, végtelenbe nyúló készülődések nélkül. A csata mindig az elménkben zajlik, csak rajtunk múlik, megnyerjük-e, vagy elveszünk a háború kezdete előtt.

Kettő – jobban mondva három – könyv, kis bővítéssel, de ugyanaz az ajánlás. Gyerekek, felnőttek, fiúk, lányok, írók, olvasók. Mindenkinek ajánlom, aki szeretne több szemszögből látni egy történetet, aki tudja, hogy az érmének két oldala van, és esélyt szeretne adni mind a kettőnek. Mindenkinek ajánlom, aki meri illetve nem meri hallatni a hangját, aki szeret olvasni, és aki naponta elesik, felkel, és kihúzott háttal továbbmegy. Mert, hogy Benjamin Alire Sáenz szavaival éljek:

“Mindenki megvívja a maga háborúját.”

Forrás: x x x

Comments

comments

You may also like

Change Language To: Hungarian

%d blogger ezt szereti: