Becky Albertalli – Simon és a Homo Sapiens-Lobbi
“Sokak szerint a tragédia ott kezdődik, amikor nem jelentkezel ki rendesen a leveleződből, és a féltve őrzött titkaid rossz kezekbe kerülnek. A tizenhat éves Simon Spierrel pontosan ez történt. Martin Addison pedig nem rest megzsarolni a fiút, hogy legyen a randiszervező csicskája, ellenkező esetben közszemlére bocsájtja a mailt a sulis Tumblren, ami köztudottan a Creekwood gimi pletykaközpontja. És akkor apu, anyu, a barátok, a tanárok és legfőképpen Blue is megtudja, hogy Simon MELEG.
Hogy kicsoda bluegreen118? Ezt még maga Simon sem tudja, bár több hete leveleznek haverokról, zenéről, oreozabálásról, vágyakról és félelmekről, no meg arról, hogy milyen ciki is ez a coming out-ügy. Blue valódi kiléte azonban teljes rejtély
Simonnak fel kell vállalnia az érzéseit, még akkor is, ha az egész suli ezzel szekálja majd, vagy ha otthon kitagadják, hiszen Blue létezik, egy srác, aki csak rá vár, akiért érdemes.
Becky Albertalli első regényének hősébe immár 13 országban szerelmesek a lányok, és hát mit tagadjuk, a fiúk is”
A Simon és a Homo Sapiens-Lobbiba mérvadó volt, hogy nem tett különbséget nemcsak a nemi identitások között, de az írók felé is görbe tükröt állított. Ugyanis akarva-akaratlanul mindenki fehérnek képzeli, sőt néha ábrázolja is a főhőseit, vagy azoknak szíve választottjait. Ez nem feltétlen egyenlő a rasszizmussal, hiszen nem írnak előítéletesen, sőt, a megrögzött ábrázolást is írhatjuk annak a számára, hogy Európában nagyobb százalékban élnek fehér emberek, mint más bőrszínűek.
Simon tipikusan az a karakter, aki beleolvad a környezetébe; lehetnél te az ő helyében, ahogy bárki más is. Nem a suli nagymenője, de nem is az a fajta, akit lépten nyomon kipécéznek maguknak a focicsapat tagjai. Ő az e kettő közötti határmezsgyén áll, kis létszámú, ám igaz baráti társaságával együtt. Átlagos, szerethető, teljesen normális kamasz, igen kreatív családdal és egy netes szerelemmel.
,,Azt hiszem, egészen addig nem tartottam magam érdekesnek, míg Blue annak nem talált.”
Blue, a bizonyos “hősszerelmes” egyáltalán nem olyan ember, akit a tökéletes szóval lehetne jellemezni. Egyedi szóhasználatú, a rossz helyesírásra érzékeny tinédzser. Ismeri főszereplőnket, de nem meri megkockáztatni, hogy személyesen találkozzanak, hátha akkor eltűnik a kapcsolat varázsa. Így tehát kettejük viszonya teljes mértékben belsőségekre épül, ami csak még egyedibbé teszi a történetet, hiszen jóformán csak az utolsó két fejezetben látják egymást élőben.
De ne feledkezzünk meg a háttérben megbúvó, segítő vagy épp hátráltató mellékszereplőkről. Martin, az egész konfliktus kiváltója a leírás ellenére sem a nagyképű izomagy, és még későbbi döntéseivel együtt is egy átlagos kamaszfiú. Gondoljunk csak bele, mit kérnek a zsarolók áldozataiktól; általában ebédpénzt, házi- és beadandó feladatok megírását, esetleg táskák cipelését. Simon ezekhez képest viszonylag jól járt, hiszen neki csak meg kell próbálnia összehoznia a másikat egyik barátjával, az adottságai ellenére meglehetősen egyedi és normális Abbyvel.
,,– A szobafogság még áll, de a hétvégére felfüggesztjük. És holnap az előadás után visszakapod a laptopot is, ha nem felejted el a szövegedet.
– Nincs is szövegem – mondom lassan.
– Akkor nincs miért aggódnod, fiam.”
A lány után minden második fiú megfordul, harcolnak kegyeiért, ő azonban nem száll el magától, sőt! Minden idejét a számára fontosakkal tölti, vagy a színpadon, vagy azon kívül, nem mellesleg tehetséges és céltudatos. Nem csoda, hogy a női nem képviselői nincsenek jóban vele. Köztük főszereplőnk egyik gyerekkori pajtása sem.
Leah ugyancsak karizmatikus és határozott, mindig ott van, ahol kell, így kicsit érzékenyen érinti, ha szűk körű társasági körében mégsem őt helyezik előre, ha olyan dolgokról van szó, mint a bizalom, a titoktartás, vagy nemes egyszerűséggel a szórakozás. Főleg, ha az illető az ő legrégebbi haverja.
Aki azonban igazi “kölyökkorom óta ismerem, és kiakasztjuk egymást” személy Simon életében, Nike, aki által be is zárul a fiú kamaszkorát megnehezítő szerelmi háromszög (vagy inkább négyszög?). Nem félénk, a körülötte élőket könnyedén el tudja bűvölni, beszélhetünk akár gitározásról, akár filozofikus gondolatmenetekről.
,,És megérintem Bram könyökét.
– Olyan csendes vagy – mondom.
– Most vagy általában?
– Hát… Mindkettő.
– Melletted csendes vagyok – mosolyog.
Visszamosolygok.
– Én is egy olyan cuki srác vagyok, akinek a közelében elnémulsz?
Megszorítja a kormányt.
– Te vagy a cuki srác.”
Szóval igen, a Simon és a Homo Sapien-Lobbi nem a klisés karaktereiről vált híressé, sokkal inkább a gárda sokszínűsége és ezeknek ugyancsak különböző, szerteágazó kapcsolatai nyerték meg az olvasókat, már ha nem vesszük a meleg-témát.
Persze, itt is megvannak a felvágó cicababák, a folyosón randalírozó, áldozatokat kereső sportolók, de rájuk nem fektet akkora hangsúlyt, és ha igen, annak is megvan a maga szintén különleges szerepe. Mindenki szerethető, a családban történő coming-out pedig fontos karakterfejlődést hoz magával, és nem csak Simonra nézve.
,,Fogalmam sincs, kicsoda. Halvány lila gőzöm sincs.
De azt hiszem, megint beleszerettem.”
Ez egy olyan könyv, ami megtanít elfogadni, eltörölni az előítéleteket, sőt, ha író vagy, még az ábrázolással kapcsolatos hibáidat is kiküszöbölheted, illetve elmerülhetsz egy kilencvenöt százalékban klisémentes világban. Megéri elolvasni? Szerintem meg, de ezt döntsétek el ti magatok!
Nektek hogy tetszett a könyv? Várjátok a hamarosan mozikba kerülő filmadaptációt? Mit gondoltok, mit kapunk a képernyőre?