Alice Hoffman – Gyönyörű Titkok Múzeuma

Eredeti nyelven 2014-ben jelent meg, majd 2015-ben fordították le magyarra, a Maxim Könyvkiadó jelentette meg a Mont Blanc válogatás egyik tagjaként.
Be kell valljam, nem kifejezetten a borító ragadta meg a tekintetem. Átlagos és sebtében összetákolt történetet sejtet. Szerény véleményem szerint ez a regény megérdemelt volna egy ízlésesebb küllemet. Viszont aki ennek ellenére elolvassa a regényt, nem lesz miben csalódnia, hiszen a történet olyan, mint az egyik fő szimbóluma, a folyó. Magával ragad, előre halad, miközben nem hagy szabadulni, habár miért is akarnál?

A könyv két ember életútját mutatja be, Eddiét a zsidó származású fotográfusét, és Coralie-ét, akit látványosságként mutogatnak a Gyönyörű titkok múzeumában. A sorsa egyiküknek sem volt könnyű, de a sok megpróbáltatás után megkapják a megérdemelt boldogságot a szerelem képében.

,,Ha nem lenne bánatunk, és nem lenne bűnünk, akkor angyalok lennénk, az angyalok pedig nem tudnak férfiak és nők módjára szeretni.”

1900-’20-ban járunk, New York utcáin, Coney Island és a Hudson folyó környékén. Rengeteg esemény játszik közre kettejük találkozásában, csakúgy mint a valóságban, ahol szintén semmi sem olyan egyszerű, és a történések láncolata vezeti előre az embert. Ezekhez az izgalmas dolgokhoz hozzájárul, hogy a századforduló után járunk, amikor a világunkban a legtöbb változás megy végbe. Míg a fent már említett könyv és sorozat leginkább a nemesi családok szemszögéből mutatja be ezt az időszakot, addig a Gyönyörű titkok múzeuma Manhattan szegényes polgárságának az életét mutatja be. Eddie menekültként érkezik ide apjával és kénytelenek a leggyötrőbb munkát is elvállalni szabóként, szinte éhbérért, embertelen munkakörülmények között. Tény és való, hogy férfi főszereplőnk nem egy angyal, viszont ahogy végigkövetjük az életét és minden fontosabb történést, megértjük, hogy számára nincs igazán kiút, se megoldás.

Eközben Coralie apja “börtönében” él. Sardie professzor már kiskora óta edzi a lányt, ennek pedig egy oka van. A sok folyóban úszás és futás egy célt szolgált, hogy Cora torzióját a legjobban ki tudja használni. Ugyanis női főszereplőnk ujjai között hártyák feszülnek, így már csak egy halfarok kell rá, sokáig visszatartott levegő, és ő lehet a professzor múzeumában a fő attrakció, mint egy igazi sellő.
Cora sokáig fel sem fogja, hogy az élete milyen szegényes, és hogy tulajdonképpen rabságban él. Sardie professzor birtokolja a lányt, önző szabályai között kénytelen élni. Talán egyetlen boldogsága az enyhe barátság, amit a többi eleven csodával és a múzeum élő állataival kötött.

,,Néha azt képzeltem, hogy az arcán és a torkán az égésnyomok úgy keletkeztek, hogy valaki egy marék fényt dobott rá, és ugyanez a gyönyörű fény sugárzik vissza a lelkéből.”

Az összes karakter remekül kidolgozott, sokoldalú, és minden szükséges információt szépen csepegtetnek az olvasónak. Egyedül Sardie professzor karaktere lett egyértelműen gonosz, szinte természetellenesen egyoldalú, ami szokatlan a többi szereplő között. A regény szépségeihez tartozik, hogy nem csak Coralie és Eddie életét, szenvedéseit ismerjük meg, hanem a többiekről is annyi információt kapunk, ami elég az ismeretüktől. A könnyen elhatárolható szereplők között nem lehet elveszni, mindegyikük egyéniség és sokszínűségük miatt mindegyik a szívünkhöz nő. Néha az eleven csodák és a pompás történet miatt olyan lehet, mintha egy fantasyban járnánk, pedig az egész lehet valóság.

A történetet gondos szempontok alapján bontja ki előttünk az írónő. Nem csak Eddie és Cora szemszögét ismerjük meg, mintha egy naplót írnának, hanem E/3-ban is kapunk egy bemutatást a környezetről és a történetről, hogy nagyobb legyen a rálátásunk. Így lesz lehetőségünk megérteni a főszereplőket, minden félelmüket és dühüket, az indítékaikat, s így kerülünk közelebb a ’20-as évek Manhattanjéhez. A dolog szépsége, hogy az írónő észrevétlenül bővíti a tudástárunk, hiszen minden körítés megtörtént és létezett, kivéve persze a szerelmesek történetét. Ám a gyártűz, Dreamland (a vidámpark), minden megtörtént, és név szerint kapunk említést az akkori találmányokról. Ez jelzi, hogy Alice Hoffman nem csak a fantáziájában kiemelkedő, de a türelme és kitartása is páratlan, ahogy utánajárt a legapróbb információnak is, ezzel emléket állítva ennek a korszaknak. A regény végén még felsorolást is kapunk a felhasznált irodalomról, ha esetleg többet szeretnénk tudni 1920-ról.

Alice Hoffman mesél, a karakterek is saját történetüket mondják el. Ez nem szimplán egy romantikus ponyva, hanem két ember életútja, és pontos korleírás a ’20-as évekre legjellemzőbb városról, New Yorkról. Nem csak a romantikus irodalom kedvelőinek tudnám ajánlani, hanem bárkinek, aki nyitott egy kis történelemre.

kép forrása

Hozzászólások