Képzelet vagy valóság?

-avagy hogyan hatnak  mesék a gyerekekre?-

 

Napjainkban a mesék egészen kezdenek elfajzani. Elég ha csak a legnagyobb mesecsatornákra kapcsolunk, máris láthatjuk: a szereplők viccből lefejezik, felnégyelik, esetleg felrobbantják egymást. Ekkor talán felmerülhet bennünk a nagy kérdés: ezen kellene szocializálódnia napjaink gyermekeinek?

Elég csak gyermekkorunk (sőt napjaink) nagy kedvencére a Tom és Jerry-re gondolni. Mégis, mit gondolunk, milyen felnőttek lesznek azokból a gyerekekből, akik már az óvodában is „ Tom és Jerry-set játszanak” és egymás fejét verik homokozó vödörrel? Vagy gondoljunk csak egy másik, már a hatvanas években is népszerű sorozatra, a Kengyelfutó gyalogkakukkra. Hiszen mi is pontosan ennek a mesének a története? Van egy, alapból aranyos kis gyalogkakukk, aki mindig menekül a folyton éhes( és fegyverekkel meglepően jól felszerelt) prérifarkas elől. Szegény ragadozó azonban mindig rosszul jár. Vagy egy szikla zuhan rá vagy egy zongora. Igen, és itt a történet végére is értünk. Hogy mi ebből a tanulság? Még nem sikerült megfejtenem. Talán az, hogy a rossz mindig elnyeri a méltó büntetését? Talán.

Nem akarok egy „alkotást” sem szidalmazni, de nekem ez a véleményem. Azt ugyanis még a legnaivabb, legelvakultabb mesefüggőnek is el kell ismernie, hogy a mesékben egyre több az erőszak. Vajon régen nem voltak durva mesék? Dehogynem! Nagyon sok népmesének, Disney- hercegnő mesének van horrorisztikus vége. Az eredeti Kis hableányban Ariel ( a főszereplő) például konkrétan meghal! De akkor mégis mi változott a régi mesék megjelenése óta? Erre nem könnyű választ adni.

Más lett az emberek életmódja, értékrendje.

A ma embere állandóan rohan valahova és sokkalta kevésbé értékel mondjuk egy falat kenyeret, mint régen. A környezeti hatások miatt egyre több a hirtelen haragú, ingerlékeny ember. Talán a gyerekek nem is a mesék alapján válnak egyre erőszakosabbá? Lehet, hogy csak „ szülői mintákat” követnek? Erre még nálam sokkalta bölcsebbek sem tudnak mindig kielégítő választ adni. De akkor mégis mit tehet az ember? Tiltsa el esetleg a gyermekét örökre a tévétől? Úgy vélem, ez egyáltalán nem jó megoldás, hiszen ahogy mondani szokták: a  tiltott gyümölcs mindig édesebb. Az eltiltás helyett jó megoldás lehet esetleg a tévézés korlátozása, a mesefilmek gondos megválogatása, esetleg a könyvből való meseolvasás, amely nem csak a gyermek képzeletére bízza a szereplők, a helyszín megalkotását, de észrevétlenül még a szókincsét is fejleszti. Sőt, kutatások azt is kimutatták, hogy ha a gyerekeknek akár a szülők, akár a pedagógusok a látottak megbeszélésére megfelelő környezetet teremtenének, akkor teljesen más dolgokat szűrhetnének le a látottakból.

Az erőszak bemutatásának kérdésével már 1951-ben foglalkoztak az Egyesült Államokban, nagyvárosok műsorait vizsgálva kimutatták, hogy a műsoridő 10%-át teszik ki az erőszakot bemutató filmek, s ezek alapján a tévézők megtanulják az agresszív viselkedési formát. A vizsgálatok nyomán széles körű kutatások indultak Európában, illetve Ausztráliában is, és az eredményeket összehasonlítva megállapították, hogy a televíziós erőszak hatására mindenütt nőtt az agresszivitás.

Maria Winn (a Gyerekek gyerekkor nélkül című könyv szerzője) szerint a televízió egyenesen  „vezetékes kábítószer”, amely függőséget okoz, és hatásának megszüntetésére „elvonókúrára” van szükség. Azt, hogy ki mennyi ideig és milyen műsorokat néz ( vagy enged nézni a gyermekének), az mindenkinek a saját lelkiismerete szerint kell eldöntenie, de azt azért nem árt szem előtt tartanunk, hogy az emberek gondolkodását, véleményalkotását olyan mértékben befolyásolja, amilyenre a többi tömegkommunikációs eszköz nem képes. Az általa megteremtett nyilvánosság nagyobb hatású, mint az írott médiumoké, a „függőségnek” nehezen szabhatunk határt. A televízió nemcsak befolyásolja, hanem alakítja is a valóságot. -áll Kiss Judit- A televízió hatása a kisiskolás gyerekekre című tanulmányában.

A képek forrása a képekre kattintva érhető el!

Hozzászólások

Change Language To: Hungarian