Jeff VanderMeer – Expedíció
Az Agave könyvkiadó regényei közül idén több adaptáció érkezett. A Vörös veréb mellett most, 2018-ban Jeff VanderMeer Déli Végek trilógiájának első része is a mozivászonra került, a regény pedig ennek örömére egy új filmes borítót kapott és a kiadó újra a piacra dobta, mi pedig természetesen nem tudtunk elsiklani mellette.
A történet az X Térségben játszódik, ami körülbelül harminc évvel korábban jött létre, egy környezeti katasztrófa során. A kormány és a Déli Végek kutatócsoport időről-időre felfedezőket küld oda, hogy adatokat, információkat gyűjtsenek, felkutassanak egy elhagyatott világítótornyot, hiszen tulajdonképpen semmit sem tudnak erről a térségről. Nem tudják hogyan alakult ki és hogy milyen élőlények találhatóak ott. A korábbi expedíciók mind sikertelennek bizonyultak, az emberek pedig vagy eltűntek, vagy rejtélyes körülmények között, amnéziásan tértek vissza.
Az expedíció tagjai komoly kiképzésen vesznek részt, mielőtt útnak indulnak. Pszichológiai vizsgálatokon mennek keresztül és megtanulnak bánni a régi korok kütyüivel, ugyanis semmilyen modern technikát nem vihetnek be az X Térségbe. Felfedezésük során naplót kell vezetniük arról, hogy mi történik velük, milyen érzéseik vannak, miket tapasztaltak és mit gondolnak társaikról és az ő reakcióikról. Egyszóval mindent le kell jegyezniük. Mi is egy ilyenből értesülünk az eseményekről, ugyanis a tizenkettedik expedíció egyik tagjának, a biológusnak a naplóját olvashatjuk, pontosan ezért nagyon kevés párbeszédet kapunk, sokkal inkább egy narrációra emlékeztet az egész könyv.
A legújabb csoportot csak nőkből állították össze. A kiképzésükben szerepelt, hogy nem hívhatják egymást a nevükön, így a szakterületük szerint vannak emlegetve mindnyájan a könyv végéig. Az öttagú társaság között szerepelt egy biológus, egy nyelvész, egy geodéta, egy antropológus és a vezetőjükként egy pszichológus. S akárcsak a nevüket, a múltjukat sem ismerhetjük meg a mellékszereplőknek, ugyanis a mesélő egyikkel sem kerül olyan közeli kapcsolatban, hogy említésre méltónak találja feljegyzéseiben, ellenben a Térségen kívüli világgal. De ez talán így is van jól, ettől válik izgalmassá, sokkal életszerűbbé a regény.
Az X Térség kétségtelenül egyedire lett megalkotva. Lassan mindannyian megfertőződnek és a környezet felemészti az agyukat, elkezdenek megbolondulni, eggyé válni vele. VanderMeer olyan megfoghatatlan világot és lényeket alkot, amiknek az elképzelése komoly feladatot jelent nekünk, akár csak a kutatócsoportnak, hiszen ők is teljes mértékben kudarcot vallanak a valós és valótlan felismerésében.
˝Mihez kezd az ember, ha az öt érzékszerve kevés?˝
Esténként félelmetes hangok, visítások veszik körbe a kutatókat, míg nappal igen érdekes helyekre bukkannak. Először egy élő Toronyt találnak, majd később egy olyan elhagyatott települést tekinthetünk meg, aminek furcsaságai csak még jobban összezavarják az olvasót, később pedig elgondolkodunk, mi okozhatta ezt az egészet? Földönkívüliek? Maga a kormány állhat a dolgok mögött? Hiszen mint kiderül a regény során, elég sok mindent nem árultak el az X Térségbe küldött embereknek…
Bár a történet a láthatatlan határokkal rendelkező természeti katasztrófa által sújtott területen kezdődik, és ott is ér véget, a biológus vissza-visszatekint időnként a “való világba” egy-egy gondolati ívvel, illetve motívummal, amit a térséghez kapcsol. Betekintést kapunk a múltjába, korábbi életébe, és a férje hazatérésébe, a tizenegyedik expedícióról. Ezek által végigkövethetjük a biológus átváltozását, elmagányosodását, miközben szépen lassan veszti el társait.
˝De csak azért nincsenek valós válaszaim, mert még mindig nem tudjuk, mik is lennének a megfelelő kérdések. Az eszközeink használhatatlanok, a módszertanunk hibás, a céljaink önzőek.˝
A regény eleinte döcögősen ment. Nem értettem mi ez a sok leírás, hol vannak a párbeszédek, de ahogy haladtam a közepe felé, egyre jobban tetszett a könyv, és egyre több kérdésem lett. Gyakran felmerült bennem például az, hogy Ez mégis most micsoda?, a sztori pedig egyre izgalmasabbá vált. Felfedezhetünk apró kis morzsákat, amiket szépen összeilleszthetünk, de a kép mégsem válik teljesen egésszé, a végén nagyon sok kérdésünk marad, és szinte semmire nem kapunk választ. Ebben a részben legalábbis biztosan nem.
Az eredeti borító ütősre sikerült, amilyen egyszerű, annyira felkelti az ember érdeklődését. Az indák nagyon jól szimbolizálják a helyszínt és tetszik, hogy a filmes borító védőrétegként szerepel csak a könyvön, amit akár le is szedhetünk, ha úgy tartja kedvünk.
Összességében egy jó kis bevezető volt ez a rövid, csupán körülbelül 170 oldalas regény. Az alaphelyzet igen lebilincselő, amiből bármit ki lehet hozni. Ahogy mondtam, rengeteg kérdés marad az olvasóban, illetve a vége felé egy kis reményt is kapunk, hogy még érdekesebb szereplőket ismerhetünk meg. Kíváncsian várjuk a folytatást.
