Könyvek

Gyerekevő zombiapokalipszis Charlie Higsontól

Sokan vagyunk úgy vele, hogy nem becsüljük meg a gyerekkorunkat amíg tart. Egyre csak nagyobbak, erősebbek akarunk lenni, minél hamarabb felnőttek. De mi történik akkor, ha valami miatt kénytelenek vagyunk egyik pillanatról a másikra felnőtté válni? Túl tudnánk vajon élni vagy a hirtelen felelősség összetörne? Charlie Higson – The Enemy (Felnőttek nélkül) című regénye ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ.

A történet műfaját tekintve disztópia és egy hétrészes sorozat első magyarul megjelent része. Főszereplőink mindegyike tizennégy év alatti gyerek, köszönhetően egy járványnak, ami minden idősebb embert vagy megölt, vagy látszólag agyatlan zombivá változtatott, akinek a gyerekekre fáj a foga. Ebben a helyzetben kell túlélniük mindenféle külső segítség nélkül London utcáin. Ennek érdekében, kisebb csapatokba szerveződnek és áruházakba bevackolódva próbálnak életben maradni.  Aztán egy nap felbukkan egy titokzatos fiú, Jester, aki azzal kecsegteti őket, hogy a Buckingham palota biztonságos, sőt egy egész csapat gyerek is él ott bőségben. Vonakodva bár, de végül nekivágnak az útnak, aminek során folyamatosan vissza kell verniük a fertőzöttek támadásait.

A Moly.hu-n egy rendkívül találó értékelésben azt olvashatjuk, hogy ez a regény olyan, mintha összegyúrták volna a Legyek Urát és a Walking Dead-et. Ezzel mi is egyetértünk, viszont ha már könyves ihletéseknél tartunk, érdemes megemlítenünk egy csipet „Trónok harca-hatást” is. Itt is vigyáznunk kell ugyanis, hogy kit kedvelünk meg, mert lehet, hogy aki az egyik oldalon a szívünkhöz nő, az a következőn már halott. Szerencsére a regény második felére csillapodik ez a hatás, azonban még így is erősen érezhető. A kötet bővelkedik a csavarokban, a jobbnál jobb szereplőkben, akiknek hirtelen kell felnőniük és tapasztalati úton kell megismerkedni a felelősség fogalmával és tetteik súlyával.

    “– Résen kell lennünk, Frodó – szólt a Kölyök. 
     – Sam vagyok – háborodott fel a fiú. 
     – Ja, tényleg, bocs. Tudtam én, hogy valamelyik hobbit.”

Az oldalakon nem sűrű a szöveg, ami szintén megkönnyíti az olvasást. A könyvet akár a fejlődésregények egy válfajaként is értelmezhetjük, mint amolyan életre-halálra menő, kényszerű felnövéstörténetet. Sokan érettebb fejjel már temetjük az ifjúsági irodalmat, mint olyat, azonban ezt a regényt a kétkedőknek is bátran ajánljuk kézbe venni, garantáljuk tetszeni fog!

“De még olyan fiatalok vagyunk. Nem tudhatjuk mindig, hogy mi a helyes döntés.”

A recenziós példányért köszönet az Athenaeum Kiadó jóvóltából!

Tabuk nélkül az abortuszról Jodi Picoult könyvében

Hozzászólások