Gaming Geek

Life is Strange – Egy videójáték, mint művészi alkotás?

By

“Fotózok. Magamat, a világot, mindent. Talán szomorúan hangzik, de ez kirohanásszerű.”
– Max Caufield

Lehet -e egy videojáték valódi művészeti alkotás?
A kérdés szinte egyidős a kompjúter korszakkal. Sokan -joggal- azonnal rávágnák, nem! De az fps játékokon túl van a videojátékon belül két olyan műfaj, ami esetében jogos lehet a kérés. A kalandjáték és a szerepjáték.

Tipikus kalandjáték például a Benoít Sokal neve által fémjelzett Syberia sorozat, ahol gyönyörű, szinte kézzel festett kétdimenziós vászon előtt irányítottuk a főhősnőnket, fedeztük fel vele az elrejtett tárgyakat, amiket megfelelő módon felhasználva haladhattunk tovább a szokatlan, bár nem túl izgalmas történetben. A játék erőszakmentes, a játékmenet kifejezetten lassú, de a történet, a meseszép grafika és nem utolsósorban a fantasztikusan jól sikerült zene magával tudja ragadni a játékost.

A szerepjáték műfaj ikonikus darabja lengyel CD Project Red stúdió alkotása, a Witcher sorozat. Főhősünket, Geralt witchert többszáz különféle kalandon és küldetésen keresztül irányíthatjuk a történet végkifejlete felé, miközben döntéseket kell hoznuk hol morális, hol logikai, hol egyszerűen érzelmi alapon, ezzel pedig akarva- akaratlanul jelentős befolyást gyakorolunk a történet folyamára. Hogy mindeközben hány szörnyt és rosszfiút fogunk lekaszabolni, felrobbantani, nem számoljuk.

Láthatóan a közös pont, az esszencia a történet.
A kaladjáték azzal az eszközzel operál, hogy környezteünket felfedezve , feladványokat megoldva haladjunk előre a sztoriban. Ezzel csak az a gond, hogy ha nincs kedvünk feladványokal, szórakozni, vagy hatodszor is átvizsgálni egy helyszínt, mert nem találjuk a megoldáshoz szükséges összetevőt, érdeklődésünk odalesz, a recept nem működik.

A choise-based játékok lényege az, hogy döntéseinkkel befolyást gyakorolunk a történet folyamára, ám ha nem érezzük át a döntéseink súlyát, épp a lényeg veszik el.

A Life is Strange egy 2015-ben kiadott, ötepizódos videójáték a Dontnod Entertainmenttől. Square Enix adta ki, Playstation-ön és Xbox-on is játszhatunk vele.

A fent említett játék készítője nem kevesebbet vállalt, mint hogy ötvözi a két műfaj legnemesebb érdemeit. Lássuk, sikerült -e?

A játék , akár egy jó krimisorozat epizodikus felépítésű, öt részben kapjuk meg a teljes történetet.

Csapjunk is bele, de csak spoilerementesen: Főhősünk Max, egy gátlásos tinilány, akit akkor ismerünk meg, amikor rosszat álmodva felriad, majd méla unalommal ücsörögve hallgatja tovább egy tanórán, hogyan legyen világhírű fotóművész. Itt jön a készítők első varázslata, a képi világ amely remekül egyensúlyoz a festmény és a filmszerűség határán. Szándékosan túlszatúrált színei mesterkélt idillt sugallnak ezzel alapozva meg a történet hangulatát. A tanteremben véget ér az óra, mi pedig észre sem vesszük, ahogy megtanuljuk irányítani hősünket. Aztán kilépünk a folyosóra, Max pedig a kirekesztett tinik egyetlen menedékébe, a fülhallagtója magányába menekül a középiskola elklikkesededett és kirekesztő közege elől. Felhangzik Syd Matters fülbemászó szerzeménye, az To all of you, feltűnik a folyosón a játék főcíme, és Max elindul, hogy az irányításunk segítségével a maga csetlő-botló módján végére érjen a történetnek, felkutassa a rejtélyt, megoldja a nagy talányt, döntsön jól és rosszul, megmentsen vagy pusztítson. Ez az a pillanat, amikor magába szippant a játék, és nem ereszt.

Tényleg spoilerek nélkül, van itt minden. Pszichopaták, eltűnt gyönyörű diáklány, zsarolás, iskolai erőszak, kolis szivatás…

A készítők a cikk elején említett két műfaj elemeit a legnagyobb gonddal ötvözték. A környezetünk megismerése és az ott található kellékek szimpla felhasználása a kulcs a feladataink megoldásához, ezzel visz bennünket a játék észrevétlenül egyre előre a történetben, ami épp elég összetett és izgalmas ahhoz, hogy folyamatosan fenttartsa az érdeklődésünket. Tetteink, döntéseink súlya már az első pillanattól kezdve tapintható, és legtöbbször hála az égnek nem a fekete-fehér, jó vagy rossz közül kell választanunk. A képi világ, a zene, a szinkron mind azt a hatást erősíti, hogy egy interaktív filmsorozatot nézel, úgy játszol, hogy közben kizökken az idő. Ha elkezdted, megérted.
Egyetlen negatívuma az, hogy túl rövid, erről tudnának beszélni azok, akik már játszottak bele. A hossz nem befolyásolja a minőséget, de egy ilyen játékból, úgy vélem, sosem elég.

A gimnazista korosztálytól kezdve bárkinek ajánlom, aki nem retten vissza a káromkodásokkal teli, kicsit talán lélektani játékoktól. A Life is Strange közben úgy menekülhetünk el a valóvilágból, hogy a szinte szakasztott másában kötünk ki. Mégis, minden mozzanat, esetleges tragédia ellenére jobb, beszippant, elvarázsol. Legyen szó egy semmittevős délutánról hét – vagy még több tanóra után, illetve egy szabadnapról, amikor fogalmunk sincs, mit csináljunk, ez a videójáték mindenképp jó választás.

Ti mit gondoltok, lehet egy videójáték művészi alkotás? Ha igen, találkoztatok már olyan játékkal, ami felhozható példának?

 

AnimeAddicts, vg27.com, EB Games

Comments

comments

You may also like

Change Language To: Hungarian

%d blogger ezt szereti: