Filmkritika: Amerikai álomlány, avagy elszalasztott esélyek
Mennyien voltunk szentül meggyőződve arról, hogy Amerikában fenékig tejfel az élet, hogy ott egyszerűbb önmagadnak lenned, mint itthon? Az álmok ott kint valóra válnak, a kerítés is kolbászból van, és így tovább. Lehetne sorolni a tévhiteket, amiket magunkkal cipelünk a tengeren túlra, ha megtehetjük.
Az Amerikai álomlány (2015) röviden leírva két korosztály érdekes találkozása. Az egyelőre még tengődő, saját útját kereső huszonévesek és a magukat feljebbvalónak képzelő egyetemista értelmiségiek. Tracy (Lola Kirke) elsőéves bölcsészkaros, akinek szembesülnie kell vele, hogy a nagyvárosi élet nem olyan, mint amilyennek képzelte. Nem kerül be az egyetem leghíresebb írói társulatába, a srác, akibe beleszeretett, mással jön össze, mindeközben édesanyja újraházasodik. Ebből a problémaörvényből rántja ki egy elkeseredett telefonhívás után leendő mostohanővére, a harmincéves Brooke, akit a film egyik forgatókönyvírója, Greta Gerwig játszik. Tracyt egy nap után megihleti Brooke karaktere, és képes követni a lányt akár a világ végére is.
Noah Baumbach, a rendező és társforgatókönyvíró nevéhez leginkább vígjátékok, komikus drámák fűződnek, így nem csoda, hogy nyomokban ez a film is tartalmazza ezeket a vonásokat. A válás, mint téma azonban több művében is előkerült már úgy, mint a Házassági történetben vagy A tintahal és a bálnában. Vígjátékként van feltüntetve, azonban én személy szerint nem igazán találtam olyan jeleneteket, amik viccesek lettek volna. Greta Gerwig coming-of-age drámákból álló munkásságába sokkal jobban beleillett, hiszen rengeteg olyan témát hozott fel, amik ismerősek a célközönségnek – még ha ezek a témák nem is lettek normálisan kifejtve, hanem csak megbújtak a háttérben. Az írói közösségbe való bejutni akarás, a jövő keresése még abban a korban is, amikor állítólag már meg kéne találnod a helyedet a világban, “az író a környezetéből merít ihletet” jelenség az alkotó és az ismerősei szemszögéből, hűtlenség, párkeresés, beilleszkedés. Ezek mind olyan kérdéskörök, amik zseniálissá tették volna a filmet, ha a készítők foglalkoztak volna velük. A színészi játék mérföldekkel jobb lehetett volna, ha nem a fellengzős szövegekre koncentrál a gárda, hanem hagyják játszani, kibontakozni a szereplőket.
Így viszont csak irritáló, néha szánalmas karaktereket és egy “hová-is-akarunk-kilyukadni” cselekményt kaptunk elvesztegetett esélyekkel. Úgy éreztem, a stábnak voltak ötletei, de egyiket sem merték ténylegesen megvalósítani. Mintha a nevezett versenylovat már azelőtt visszazárták volna a boxába, hogy igazán elkezdhetett volna vágtázni.