Filmek

Filmajánló: Jojo Nyuszi (2019)

Taika Waititi fekete humorral átitatott náci pariódájára a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt, ami a polgárpukkasztó témaválasztás ellenére is valójában a szeretetről és az empátiáról szól.

Jojo egy igazán lelkes és elkötelezett náci kisfiú, aki két hétig nem evett, mikor megtudta, hogy a nagyapja nem volt szőke és persze a világ legjobb bulijának tartja, hogy részt vehet a Hitlerjugend kiképzőtáboron, ahova képzeletbeli barátja, Hitler is elkíséri. Ez az idealizált, szinte bájos romantikával színezett világ akár Wes Anderson Holdfény királyságra is emlékeztethet, leszámítva a kissé morbid alaphangot. Ám ez a tökéletes, harmonikus állapot teljesen felborul, amikor Jojo egy fiatal zsidó lányt talál az emeleten, akit édesanyja rejteget.

Az alapsztoriból rögtön ki lehet találni a tanulságot, anélkül, hogy megnéznénk a filmet, mégis Taika Waititi olyan bravúrosan meséli el a történetet, hogy kár lenne kihagyni. A humoros, ugyanakkor vérfagyasztóan komoly film játszi könnyedséggel vált hangnemet. Egyszerre vígjáték és dráma, amibe még horror elemek is vegyülnek, elvégre mi lehet rémisztőbb egy náci számára, mint egy zsidó lány felbukkanása a saját otthonában.

A nyilvánvalóan merész vállalkozás sokaknál kiverheti a biztosítékot, mondván, hogy a film nem kezeli kellő komolysággal a témát, mert bár lehet, hogy Charlie Chaplin A diktátor filmje óta szabad nevetni a témán, ahhoz azért nem vagyunk hozzászokva, hogy ennyire fekete és abszurd humorral átitatva legyenek elénk tárva a II. világháborús borzalmak. Rögtön a film elején felcsendül az I Want to Hold Your Hand német feldolgozása és a Hitler személyét körüllengő fanatizmus a Beatles-mániával kerül párhuzamba. A film tele van ehhez hasonló poénokkal, amiktől nevetségessé válik náci ideológia és az általuk felfestett gondolatolvasó és kelbimbószagú zsidó képe. De hiába a rengeteg vicc, a hangos nevetés percek alatt síri csendre vált.

Ijesztő, hogy mindez mennyire természetes a gyerekeknek, akik már a náci ideológiába szocializálódtak. És miért is ne lenne? A világuk biztonságban van, az egész nem több egy egyenruhás játéknál, ahol a világ legmenőbb táborába mehetnek el a hétvégére gránátot dobálni, kígyónyelvű, lefelé lógó, denevérként alvó zsidókat rajzolni és a tábor fénypontjaként könyvet égetni, miközben örömtáncot lejtenek a tűz körül. A háború Jojo szemében nagyszerű és dicsőséges, Hitler pedig egy ünnepelt hős, aki megmenti a világot a rémisztő zsidóktól. Ám ez az idillikus náci kép egyre komorabbá válik, ahogy a film és a háború is a végéhez közeledik, és szép lassan felszínre tör az igazság, ami már cseppet sem gyerekjáték.

Nagyon erős szereplőgárdával találjuk szembe magunkat. A tehetséges Roman Griffin Davis rögtön meg is kapta élete első szerepére a legjobb vígjáték színésznek járó jelölést, Sam Rockwell kiválóan alakítja a laza, látens-homoszexuális katonát, de a prímet egyértelműen Scarlett Johansson viszi. A szerethető, bohókás anyuka mosolya mögött rengeteg titok és fájdalom lappang, igyekszik mindent megadni a fiának, hogy – a körülményekhez képest – minél normálisabb gyerekkora legyen. Rendkívül összetett karakter, nem meglepő, hogy jelölve lett a legjobb női mellékszereplő Oscar díjra.

Az már csak érdekesség, hogy a film Christine Leunens Cellába ​zárva című regényének az adaptációja, ám Taika Waititi csak nagy vonalakban követte a regény narratíváját. Olyan mértékben tért el az eredeti alapanyagtól, hogy talán nem is egészen helytálló a könyvadaptáció megnevezés, inkább csak inspirációról beszélhetünk, ami magyarázza a radikális hangnembeli különbséget és az eltérő végkifejletet.

Az viszont biztos, hogy a Jojo Nyuszi senkit se fog hidegen hagyni; vagy imádni fogjuk és hangosan kacagunk a nácis gegeken vagy végig kellemetlenül fogunk fészkelődni a túlzásba vitt elemeket látva.

Hozzászólások