Ernest Hemingway – Búcsú a fegyverektől
Nemrég jelent meg a 21. Század Kiadó Hemingway-életmű sorozatának második kötete, a Búcsú a fegyverektől, amit nagyon el szerettem volna olvasni Az öreg halász és a tenger című könyv után. Az a könyv igen nagy hatással volt rám és napokig fogvatartott, hogy vajon mi is volt az egész célja? Tanulsága? Kíváncsi voltam tehát, hogy a mostani olvasmányom mégis milyen értéket fog átadni, ugyanis ez az a kötet, ami meghozta a szerzőnek az ismertséget.
A történet főszereplője Frederick Henry, aki az első világháború során Olaszországban főhadnagy, feladata pedig a sebesültek szállítása. A kötet elején Frederick éppen visszatér a szabadságáról, szobatársa és jóbarátja, a frontkórház orvosa Rinaldi, pedig bemutatja egy skót ápolónőnek, Catherine Barkley-nek. A főhadnagy udvarolni kezd neki és hamarosan bizony egymás karjában találják magukat. Kibontakozik köztük a szerelem és ez vezeti végig a cselekményt. Hogyan alakul a kapcsolatuk, milyen szeretni egyáltalán a háború alatt? Mi értelme van a csatározásoknak? Többek között ilyen, és ehhez hasonlatos kérdések merülnek fel a kötet során, amelynek drámai lezárása ugyan olyan megdöbbentő, mint a korábban olvasott regénynek.
Kétség kívül gyönyörű a Búcsú a fegyverektől. Csodaszép tájleírások, izgalmas háborús jelenetek tarkítják az elbeszélést, ami kellően rabul ejti az olvasót. Olaszország és Svájc bemutatása olyan erős, mintha magam is ott lettem volna a főszereplőkkel együtt, legyen az éppen egy katonai bázis, félreeső viskó vagy a svájci magaslatok egy téli napon. Valószínűleg azért is sikerült ennyire életszerűnek a leírás és az élmények elbeszélése, kezdve Frederick lábsérülésével, mert magának Hemingway-nek is megvolt a saját háborús tapasztalata, ami bizony az erről való elmélkedéseket igen hihetővé és megindítóvá teszi.
Számomra érdekes volt továbbá az is, hogy alapvetően semmilyen negatív szereplő nem bukkant fel a kötet során. Nem volt kit utálni, lenézni vagy gyűlölni, mert keresztbe szeretett volna tenni a főszereplőknek és ez nagyon tetszett. A borongós, nehéz pillanatokért csakis a háborút lehetett okolni, hiába kellett menekülnie a két főszereplőnek. És ahogyan negatív szereplő nincs, úgy kifejezetten kimagasló karakter sincs. Nincsen zseni, tudós, harcművész, se semmi. Átlagos emberek vannak itt, akiket megviselt az élet és csak élni szeretnék az életüket, nyugalomban.
Frederic igen érdekes karakterre sikerült, sokáig nem tudtam eldönteni kedvelem-e vagy sem. Alapvetően egy jó kiállású, kedves embernek képzeltem el, aki bárkit le tud venni a lábáról, ugyanakkor a nőkhöz való hozzáállása mégis taszított, egészen addig, amíg rá nem talált a Catherine-hez kötődő érzéseire. Ugyanakkor ennél a kapcsolatnál felmerült bennem, vajon valósak-e mindkét félnél? Nem csak a háború okozta nehézségek, fáradságok, sérülések azok, amik kiváltották náluk a szerelem érzését? Hiszen olyan gyorsan, a semmiből bukkant fel ez az egész. Túl gyors volt nekem és néha igen bugyuta, ami Catherine karakteréhez köthető. A szerző ugyanis ék egyszerűnek és butának ábrázolja, olyannak, akinek minden vágya, hogy Frederic szeresse őt, életcéljának pedig azt kapta, hogy minden kívánságát teljesítse a férfinak. Ez az egy dolog egyáltalán nem tetszett és sokszor a párbeszédeik kifejezetten szánni valóak és furcsák lettek.
Valami mást vártam, kicsit több akciót és csatajelenetet, mégsem vagyok szomorú miatta, mert végül is volt benne háború, szenvedés, elmélyülés, szerelem és ezek nekem kellően gördülékennyé tették a cselekményt ahhoz, hogy jól essen olvasni. Frederick elbeszélése olyan élménnyé tette a történetet, olyan könnyeddé és közvetlenné, mintha csak nekem mesélte volna el a kalandjait és emiatt már most várom, hogy elolvashassam az Akiért a harang szól című kötetet is, ami már előjegyezhető az életműsorozat következő részeként. Hemingway humora, zsenialitása és tapasztalata továbbra is elismerésre méltó.
A recenziós példányért köszönet a 21. Század Kiadónak!
