Deepa Anappara – Dzsinnvadászok
Az Athenaeum jóvoltából nemrég jelent meg Deepa Anappara Dzsinnvadászok című kötete. A sztori egy indiai gettóvárosból indul el, ahol megismerkedik Dzsáj-jal és barátaival. A történet azért is érdekes, mert bőven van benne igazság.
Indiában naponta száznyolcvan gyermek tűnik el teljesen nyomtalanul. Arról egyelőre nincsenek adatok, hogy mi lesz a túszokkal, de nagy a valószínűsége, hogy ember- és szervkereskedők áldozatai lesznek. Deepa erre a hatalmas számra hívja fel az emberiség figyelmét, aki újságíróként már számos díjat elnyert. Az írónő a dél-indai Keralában született. Később újságírást tanult és ebben is helyezkedett el. Tizenegy évig űzte az ipart, írásaival pedig a szegény gyermekek fejlődésére hívta fel a figyelmet.
“Ezek ketten mindig úgy veszekednek, mint férj és feleség, akik túl régóta házasok. De össze sem házasodhatnak, amikor felnövünk, mert Fáiz muszlim. Ha hindu vagy, veszélyes muszlimhoz hozzámenni. A tévéhiradóban láttam vérben úszó képeket olyanokról, akiket azért öltek meg, mert más vallásúval vagy más kasztba tartozóval házasodtak össze. Fáiz ráadásul alacsonyabb is Párinál, szóval egyébként sem illenek össze.”
A történet tehát Dzsáj-ról szól, aki szüleivel és nővérével él egy indiai nyomornegyedben. A kisfiú szülei reggeltől estig dolgoznak, testvére vezeti a háztartást, illetve figyel az öccsére. Egyik este azonban egy női sikolyra lesznek figyelmesek, amiről később kiderül, hogy nem véletlenül történt. Egy édesanya a hosszú munkából hazatérve rájön, hogy a fia eltűnt. A srác nem mellesleg Dzsáj osztálytársa, akiről az elején nem tudni, hogy elszökött vagy ismét egy rablásról van szó.
Dzsáj szeretné kideríteni, hogy mi történt valójában, így nyomozásba kezd a barátaival, hogy kiderítsék, mi lett a társukkal. Mivel a rendőrség ezen a vidéken nem igazán veszi figyelembe a gyanús eseteket, így egyedül kénytelenek a dolog végére járni. A negyedben egyre többen rettegnek, hogy ismét megtörténik az eset, de folyamatos félelmük van egy esetleges kilakoltatástól is. Sajnos a könyv előrehaladtával ismét történik egy rablás, ami miatt még nagyobb lesz a pánik.
A regény írója mélyen beleássa magát az indiai életbe. Kitér többek között a szervkereskedelemre, a gyermekek helyzetére, de a rendőrség munkájára is. A zsaruk ahelyett, hogy tennék a dolgukat, lapítanak mint nyuszi a fűben. A nyomornegyed lakói így is napi szinten rettegnek és, ha gyanús eset történik, akkor sem számíthatnak a rend őreire. Nem elég, hogy nem segítenek rajtuk, de még pénzt is szednek be, hogy ne zaklassák az ott élőket. Deepa bemutatja tehát a negyed mindennapjait, egy cseppet sem eltúlozva azt.
Már az elején sejtettem, hogy nem egy könnyed műről lesz szó, hiába a gyermek szemszöge. Ez a műfaj teljesen más az általam olvasottól, de meg kell hogy mondjam, ideje volt egy kicsit kilépnem a komfortzónámból, mert nagyon tetszett a kötet. Nem elég, hogy kimozdított a megszokott európai és amerikai közegből, de még új szemszöget is kialakított bennem az indiai életről. Nem gondoltam, hogy ekkora sokk ér az olvasás közben. Nem elég, hogy a kisfiú mélyszegénységben él, de mindezt szinte teljesen természetesen teszi. Mármint, neki normális, hogy együtt lakik az egész család egy szobában, hogy nincs tiszta víz a házban, sem az egész környéken. Emellett pedig a könyv kitért arra is, hogy mennyire kicsi az esélye annak, hogy ebből a helyzetből valaha kikerüljön Dzsáj, vagy bárki más.
“Alig aludtunk el, máris kelnünk kellett, anya és a papa meg azon veszekedtek, ki menjen dolgozni. Előző éjjel anya aggódott a papáért, most meg úgy beszél, intha a legszívesebben egy dzsinn pofájába lökné. Mindig ezt csinálják, amikor valami szörnyűség történik, bár tudják, nem lehet bennünket mindennap felügyelni. Becsapják magukat, de engem nem. A matracon ülök, a hideg a torkomat mardossa.”
Amúgy is nagyon együttérző típus vagyok, így nem egy ültő helyemben olvastam ki a Dzsinnvadászokat. Képtelen lettem volna. Voltak részek, amik annyira lesokkoltak, hogy a reggeli fejezetet még elalvás előtt is emésztettem. Dzsáj karaktere valós és hihető volt. Szerettem a srácot, mert bár szegénységben kellett felnevelkednie, nem csak a negatívumokat látta. Képes volt a mindennapokba egy kis vidámságot csempészni. Persze ettől kicsit sem lett humoros a sztori, egyszerűen könnyebben olvashatóvá tette. A végére egy kicsit le is hangolt, hiszen elgondolkodtam azon, hogy vajon mit lehetne tenni az egész helyzet ellen. Persze tudom, hogy én innen a világ másik végéről semmit, de elszomorít, hogy míg mi itt Magyarországon mennyi minden miatt panaszkodunk, addig máshol tiszta vizet sem tudnak inni és napi szinten rabolnak el kisgyerekeket a szüleik mellől. Mindezt csak azért, hogy eladják őket vagy a szerveiket. Brutális belegondolni ebbe a száznyolcvanas számba.
Amikor kiválasztottam a könyvet, akkor először a borító fogott meg. Imádom a színeket, de a végére minden apró kis részletében rejlő utalást sikerült megértetnie velem az írónőnek. Egyszerűen zseniális lett az előlap, ami szerintem a többséget azonnal lenyűgözi.
Összességében tehát nem csak a történet volt zseniális, hanem az egész koncepció jól volt kidolgozva. A kisfiú szerethető volt, a kötet olvasható, mindannak ellenére, hogy mennyire sötét és komor. Egy-egy apró részlet miatt szinte napok alatt ki lehet végezni, ha az ember nem határolja el magát a hasonló történetekről.
A recenziós példányért köszönet az Athenaeum Kiadó-nak!