Danielle Paige: Dorothynak meg kell halnia
A feldolgozások, létező történetek kibővítése, újragondolása vajon fantáziadús megoldás vagy pont ellenkezőleg, olyanok írnak ilyesmiket, akiknek nincs saját ötletük? Vagy ennek semmi köze az író kreativitásához? Talán a legkézenfekvőbb válasz erre az, hogy írója válogatja. A következő felmerülő kérdés pedig, hogy Danielle Paige melyik kategóriába tartozik? Erről lesz szó a mai cikkben.
Az első dolog a Dorothynak meg kell halnia című kötetnél, amiről mindenképp megéri beszélni, az az egyszerű, mégis figyelemfelkeltő borító. Annyira hatásos, hogy az embernek első, sőt még a második ránézésre sem tűnik fel, hogy a ruhácska milyen igénytelenül lett megalkotva. De pont ebben van a bája, anatómia, szabásminta ide vagy oda.
Ahogy már a cím és a borító is utal rá, az írónő Dorothy és Ózfölde történetét dolgozza fel és önti egy teljesen új formába. Mindannyian ismerjük a történetet Dorothyról, akit Kansasben felkapott a tornádó és egy idegen földön tette le. Ám ha nem hallottunk még róla vagy nem ismerjük a részleteket, az se nagy baj, a regény menet közben úgyis ismerteti a lényeges pontokat.
,,- A varázslat nem más, mint energia, ami valami mássá akar válni – emlékeztetett. – Tehát fogadd el, amit most érzel és változtasd valami mássá! Változtasd át mágiává!”
A történetünk Amyről szól, aki nem egy átlagos YA főhősnő. Igaz, sok más regény szereplőihez hasonlóan, ő is a suli legbénább csaja, de szembemegy a bénácska, ám okos sztereotípiával, ami nekem igazi felüdülés volt. Igaz, eleinte nehéz volt hozzászoknom, hogy Amy tényleg egy lakókocsis “proli”, de idővel egyre jobban megismerjük őt és a családi hátterét, aminek köszönhetően megértjük, hogyan került ebbe a helyzetbe és miért olyan a személyisége amilyen. Külön felüdülés, hogy a környezete nem stagnál, komoly eml
ékei vannak, s a szülei sem lettek egyszerűen kiírva a képből, minden indok nélkül, hanem fontos szerepet vállalnak Amy jellemének alakulásában, habár valóban nem szerepelnek sokat.
Dorothyhoz hasonlóan Amyt is felkapja Kansasben egy tornádó, hogy aztán Ózföldén tegye le, ahol hamar kiderül, hogy már semmi sem olyan, mint a mesében, már rég nem. Ez a sok, leginkább rossz irányba való változás annak köszönhető, hogy Dorothy inkább visszatért, rákapott a mágiára és önkényuralma alá hajtott mindent és mindenkit. Kegyetlensége megbotránkoztató. Nem csoda, hogy páran lázadni akarnak, megölni Dorothyt és visszaállítani a régi rendet. Amy pedig pont egy ilyen ellenálló alakulatnak a közepébe csöppen bele, ahol sokan úgy gondolják, az ő feladata, hogy végezzen a főgonosszal. Alapos kiképzést kap, majd beépül a palotába. Váratlan csavarokban és meglepetésekben bővelkedik a történet.
A groteszk, horrorisztikus elemek átfonják az egész történetet. Sokszor úgy tűnik, hogy a könyv fiataloknak szól, ám néha szembe jön velünk néhány olyan dolog, ami miatt megkérdőjelezem az előbbi gondolatomat. Gyenge idegzetűek csak óvatosan vegyék a kezeik közé ezt a regényt.
,,Milyen kemény lehet az belül, aki gyémántokat sír?”
Danielle Paige kreativitása nem csak a brutalitásában mutatkozik meg, hanem a könyv sok más elemében is. Ilyen mértékben továbbgondolni az ártatlan és kedves Dorothy történetét, kiegészíteni tömérdek izgalmas varázslattal rettentően megdobja az olvasási élményt. Ráadásul az egyszerű, olvasható fogalmazás ellenére látszik, hogy az írónő tudja mit csinál. Sok szakszót használ, amikkel a hétköznapokban nem találkozunk gyakran, s mind ezt azért, hogy pontosabb leírást kaphassunk a helyszínekről vagy ruhákról.
A szereplők izgalmasak, habár még innen sem hiányozhat néhány sztereotipikus karakter, akiket a legtöbb YA könyvben megtalálunk. Például a főszereplő gimis nemezise (aki szerencsére nincs képben túl sokáig), a rejtélyes fiú, a mártír. Ám ezek ellenére látszik, hogy Paige igyekezett elszakadni a kliséktől, ami végül is egész jól sikerült neki.
A regényt a brutalitást és groteszket kedvelő fiataloknak ajánlom, nekik jó szórakozást fog nyújtani.
