C. J. Cooke – Szellemerdő
Az ősz klasszikusan a borzongás időszaka. Közeledik a Halloween, hidegebbre fordul az időjárás, az ember ilyenkor sokkal szívesebben burkolózik be egy jó meleg takaróba egy kellemesen ijesztő regény társaságában. A Metropolis Media kiadó sem véletlenül időzítette mostanra új regényük, a Szellemerdő megjelenését.
A történetről
A kötet fő helyszíne a skóciai erdő közepén álló kísérteties kúria, a Lichen Hall, vagyis Zuzmó Palota. Az ötvenes, hatvanas években ide hagyományosan azok a lányok érkeztek, akik házasságon kívül estek teherbe, hogy aztán a megszületett gyermekeket nevelőszülőknek adják.
A történet két idősíkon játszódik, amik végül a jelenben futnak össze. Egyik főszereplőnk Pearl Gorham 1965-ben érkezik a kastélyba, hogy ezen a kissé borzongató helyen adjon életet a gyermekének. Ám rövidesen kezdi úgy érezni, hogy ősi titkok lapulnak a falak között, ráadásul a ház lakói is meglehetősen rejtélyesek. Az épület egy részét furcsa penészgombák borítják, a közeli erdőben pedig különös lények leselkednek.
Mabel Haggith korábban 1959-ben lépi át az intézmény küszöbét hasonló okokból, ám az esete különleges: mivel sohasem volt még férfival nem érti hogyan eshetett teherbe. Kettejük sorsa fonódik össze a lapokon, ahogy próbálják kideríteni milyen titkokat rejt ez a hely és hogyan menekülhetnének meg innen minél hamarabb.
A dolgok mindig másnak látszanak a sötétben, különösen egy sötét erdőben, az éjszaka közepén. És még inkább egy göcsörtös, kísérteties fákkal tele öreg erdőben.
Az egész könyvre jellemző egyfajta sötét, komor hangulat, már az első pár oldaltól érezni lehetett, hogy valami nagyon nincs rendben ezen a helyen. Az egész környezet, a folyamatos titkolózás, a különös gombák mind-mind egy nagyobb összeesküvésre mutatnak.
A karakterek
A karakterek nagy részét könnyen a szívembe tudtam zárni, leghamarabb Aretta-t és Rahmi-t. Kettejük párosa nagyon sokat hozzátett a történethez. A két főszereplő közül talán Mabel-t éreztem közelebb magamhoz, ezért külön szívszorító volt az ő sorsa. Pearl kicsit nagyobb hangú, határozottabb lány volt, bizonyos dolgokban mégsem látott az orránál tovább.
– Némelyikünk belül hordozza a szégyenét – feleli Morven. – Jól elrejtve, ahol nem láthatják az emberek. Vannak, akik nem képesek erre, ezért néha más embereket kell bántaniuk.
Mabel és Morven kapcsolata külön említést érdemel, annyira szép és tiszta volt az egész. Az írónő nem kímélte az olvasóit az ő esetükben sem. Az egyébként általánosságban elmondható, hogy C. J. Cooke nem nagyon kímélte a szereplőit. Ha a hatás fokozásáról volt szó, habozás nélkül elbánt egy pillanat alatt bármelyikükkel.
A regény végig olvastatja magát az írónő gördülékeny stílusa és a rendszeresen csattanóval záródó rövid fejezetek miatt. A “nagy” fordulatot már körülbelül a kötet felénél ki lehet találni, ám ez nekem nem vont le az olvasmányélményből, az írónő ugyanis egy olyan befejezést kerekített a történet végére, hogy csak lestem. Egyszerre szomorú, de mégis reménnyel teli.
Másnak lenni: az is egyfajta magány.
A történetben nagyon nagy hangsúly helyeződik a nőiségre, az anyaság kérdéskörére, valamint az LMBTQ emberek jogaira is. A szerző nagyon alaposan utánajárt ezeknek a témáknak, ahogy azt a kötet végén, a “Szerző megjegyzése” című rövid kis írásában is megemlíti.
Összességében elmondható, hogy C. J. Cooke Szellemerdő című kötete habár inkább lélektani thriller egy kis fantasy-val megfűszerezve, mint horror, mégis tökéletes olvasmány lehet a borzongató, sötét, őszi estékre.
A recenziós példányért köszönet illeti a Metropolis Media Kiadót!
T. J. Klune – A bábuk élete – AH magazin