Brooke Davis – Az elveszett és meglett dolgok könyve

“Mind meg fogtok halni. Semmi baj.”

Mindenki máshogy dolgozza fel egy hozzá közel álló személy elvesztését. Libby a Veled teljes a világból az evésbe fojtotta bánatát, Peter az Esznek-e a halottak epertortát?-ból rendszeresen elment ikertestvére sírjához, Alexis az Amikor búcsúzunk című regényben magát hibáztatta és egyedül próbált meg megbírkózni a gyásszal, míg a Veled minden hely ragyogó Violetje egy öngyilkossági kísérlet során ismerkedett meg hullócsillagszerű szerelmével, Theo-val, Eve Ainsworth Sebek című könyve pedig egy olyan történetet mesélt el, mely egy nagyszülő halálával vette igazából kezdetét. A halál olyan dolog, amit kerülünk is, mint témát, meg nem is. Ott van mindenhol, még ha nem is az övé a főszerep. Dalokat írnak róla, vagy egyszerűen csak az ihletőjükké válik, és akkor szóba sem került a filmipar. Brooke Davis azonban más szögből közelíti meg a témát, mint társai, mégpedig egy olyan kislányéból, aki először nem is érti, mi történik körülötte, egy férfiéből, akit az immár halott szerelme mentett meg, és egy idős hölgyéből, aki nem érti, mi lett más férje halála után, de nem tetszik neki a végbement változás.

Történetünk Millie-vel kezdődik. Millie listát nevez a halott dolgokról, amiket látott. Eltaposott katicabogár, a szomszéd kutyája, egy autóbaleset áldozata – és idővel sajnos az édesapja is a listára kerül. Édesanyja a maga módján éli meg a gyászt, végül egy bevásárlás során a ruhák között hagyja a kislányt, és eltűnik. Millie várja, dacolva a biztonsági őrökkel és az áruház tulajdonosaival is. Folyton nyomokat hagy maga után, hogy ha a mamája visszajön, ne aggódjon, és tudja, hol keresse. Kezdetben egyetlen társa a bajban Karl, a gépíró. Közös kalandjuk akkor veszi kezdetét, amikor a gyámügy elől menekülve Millie-ék házába menekülnek.

“Szomorú volt, hogy meghalt a papája, de örült, hogy már nem fáj semmije. Szereti a mamáját, de gyűlöli is. Lehet ugyanazt az embert szeretni és gyűlölni? Ha jobban szereti őket az ember, mint amennyire gyűlöli, akkor megbocsátanak? Megengedik, hogy megtalálja őket?”

Agatha Pantha nyolcvankét éves, amikor észreveszi a kislányt a szemközti ház ablakában. Hogy minél hamarabb visszatérhessen jól megszokott mindennapjaiba, csatlakozik a csapathoz, hogy együtt felkeressék Millie anyukáját, és hazahozzák. Nem számol azonban azzal, hogy Karl-t és Millie-t a rendőrség is keresi egy ellopott próbababa miatt, és hogy a kislány anyja talán nem is akar hazamenni többé. Huligánokkal való eposzi csata, stoppolás, lopás, elveszés és megtalálás. Egyikük sem túl fiatal vagy túl öreg ahhoz, hogy ezt megélje, és erre idővel ők is rájönnek.

“Hogy öregedjen meg az ember, hogy ne legyen minden csak szomorúság?”

Persze nem csak erről szól az egész, hanem rengeteg mindenről. Arról, hogy az embernek nem kell abbahagynia az életet akkor, amikor túl idős lesz. Arról, hogy addig kell élményeket gyűjtened, amíg tudsz. Arról, hogy az anyukákat szabadon kéne megölelni, akkor is, ha nem éppen a te anyukád – mert mi van azokkal a gyerekekkel, akiknek nincsenek szüleik, és tele vannak ölelésekkel, amik kiosztásra várnak?

És talán az ajánlás nem is lehetne ennél egyszerűbb. Mert bár időnként olyan dolgokat mondanak benne, amiket egy gyereknek még korai hallania, de nekik is való, és a felnőtteknek, az időseknek is. Férfiaknak, nőknek, azoknak, akik egyiknek sem vallják magukat, vagy váltogatják, vagy egyszerre mindkettő, vagy egy harmadik. Azoknak, akik világot akarnak látni, és azoknak, akik otthon akarnak maradni. Azoknak, akik határokat szabnak az életüknek, és azoknak, akik átlépik ezeket a határokat. Azoknak, akik élnek.

“A sírköveken mindig a kezdet-évszám és a vég-évszám a fontos, azt írják nagy betűkkel. A kötőjel mindig olyan kicsi köztük, hogy alig látszik. Pedig a kötőjelnek nagynak, fényesnek és csodálatosnak kellene lennie, vagy épp ellenkezőleg, attól függően, hogy ki hogy élt. A kötőjelnek kellene megmutatnia, hogy ez a Halott Dolog hogyan élt.”

Forrás: Moly

 

Hozzászólások