Benjamin Alire Sáenz: Last Night I Sang To The Monster
Minden írónak megvan a maga stílusa, amivel elvarázsolja az olvasóit és eléri, hogy beszippantsa őket a történet.
Néhányan hosszú mondatokkal, különleges szavakkal érik ezt el, mások az egyszerűségükkel, megint mások a sorok közt megbúvó üzenetekkel. Nem szándékos, nem tervezik, egyszerűen csak kialakul, és utána valahogy jelen van a szerző minden művében. Benjamin Alire Sáenz a második és a harmadik opció keveréke. Minden regényében hallani azt a bizonyos írói hangot, ami csak az övé, ami plusz varázst ad a történeteihez, szóljanak azok bármiről. Az Életem kifürkészhetetlen logikája az énkeresésről, a jövő tervezéséről és a haláltól való félelemről szól, míg az Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában a kamaszkor és a felnőttkor közti elmosódott vonalról, a szerelemről és a családi kapcsolatokról. Számunkra kedves témák ezek, amik pont azzal válnak lebilincselővé, hogy részeik mindennapjainknak, nem idegenek számunkra.
A Last Night I Sang To The Monster ezzel szemben olyan témára fókuszál, amit szerencsére nem mindenki tapasztal meg az életében.
Zach, a kedves, nyitott szemmel járó tizennyolc éves srác egy rehabilitációs központban tengeti napjait, ahova alkoholfüggősége miatt került. Azonban nem emlékszik pontosan arra, hogyan került az intézetbe. Vagy nem akar emlékezni? Ahogy magunk mögött hagyjuk a fejezeteket, úgy ismerjük meg a múltját és azt, hogyan lett alkoholista és hogy vált azzá a törött, önmagát utáló tinédzserré, akivel a történet kezdetekor a pszichológusával beszélgetve találkozunk. A regény a gyógyulásáról szól, arról, hogyan jut el odáig, hogy a szörnyeteg képében jelenlévő traumájától ne meneküljön, hanem énekeljen neki. Ebben a gyógyulásban segítségére vannak szobatársai, akiknek szintén megvan a maguk története és démonja.
Sáenz eddigi regényei közül alighanem ebben vannak a legjobban kidolgozott mellékszereplők. Nem mintha a könyvben bárki is toplistát állítana össze arról, ki a legfontosabb közülük, ám az, hogy Rafael, az ötvenhárom éves egyedülálló forgatókönyvíró áll a legközelebb a fiúhoz, tagadhatatlan. A férfi folyton mosolyog, akár jól van, akár nem, igekszik nyíltan beszélni a múltjáról, vigyáz a többiekre és próbálja betartani a terápiás csoport szabályait. Nincs hazugság. Nincs titok. . Ő az, aki egy festménnyel eléri, hogy Zach máshogy tekintsen a vele történtekre, ő az, aki rávezeti arra, az emlékezés nem minden esetben árt az embernek, inkább segít a gyógyulásban.
“If you want to be alive, you can’t avoid pain.”
Aztán ott van Sharkey, aki alig pár hetet tölt a rehabon, mégis jelentős karakterré válik mind az olvasó, mind a főszereplő számára. Rengeteg holmija van, hangos, folyton káromkodik, és ami a szívén, az a száján. De amikor a saját múltjáról, a saját érzéseiről kell beszélnie, az már nehezebb. Az ő története ébreszt rá arra, hogy mindenkinek a múltja jelentős. Akkor is, ha erőszaktevés és kihasználás juttatott oda, ahol most vagy, és akkor is, ha egyszerűen csak olyan családba születtél, akiket egyszerre szeretsz és utálsz.
Nehéz olvasmány.
Zach önostorozása és a múltjával folytatott harca olykor azt az érzést kelti, sosem fog véget érni, sosem fog meggyógyulni. Időnként megnyílik a körülötte lévőknek, és úgy tűnik, tett egy lépést a gyógyulás felé, aztán visszazuhan. Egy lépést előre, kettőt hátra. Nehezen szocializálódik, amikor csak teheti, elvonul és saját magával folytat beszélgetéseket, a titkait megtartja magának, hazudik, szóval minden szabályt megszeg, ami segíthetne neki. Reményvesztett, spirálszerű cselekmény, amiből időnként mintha nem lenne kiút. Hiába fogynak az oldalak, hiába érünk egyre közelebb a végéhez, a fiú egyszerűen stagnál abban az állapotban, amibe belekerült, függetlenül a többi karakter fejlődésétől.
“But hey, you think sober people aren’t all fucked up? The world is being run by sober people—and it doesn’t look like it’s working out all that well.”
Mégis megéri elolvasni. Sokkal jobb képet kapsz az alkoholizmusról, a szorongásról, a depresszióról és társairól. Többféle családmodellt is felsorakoztat a szerző, amik sosem csak negatívak vagy csak pozitívak. Amilyen borongós könyv, olykor annyira képes reményt adni és elérni, hogy ne tudd letenni. Ugyanolyan nehéz az élet, de a végén mégis ott van a happy end és egy szebb jövő ígérete.