Könyvek

Sánta Ferenc, Fábri Zoltán – Az ötödik pecsét

Az ötödik pecsét 1976-ban bemutatott Sánta Ferenc azonos című regényéből készült egész estés mára már klasszikussá vált filmadaptáció. A regény, amely zseniális alapanyaga a  filmnek, az író legjelentősebb, először 1963-ban a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent mesterműve, amely 2005-ben bekerült a Magyar Televízió nevéhez fűződő A Nagy Könyv című országos közönségszavazásban a 70 legnépszerűbb magyar regény közé.

A kétség kivül a valaha élt legjobb magyar filmrendező Fábri Zoltán, a film forgatókönyvírója és a rendezője,  az 1977-es Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon a filmért elnyerte a fődíjat, és ugyanabban az évben Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Arany Medve-díjra jelölték. A film 2012-ben bekerült a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által kiválasztott legjobb 53 magyar alkotás közé.

Az ötödik pecséten kívül az ő kezei alól kerültek ki a Pál utcai fiúk, a 20 óra, a Körhinta, az Isten hozta őrnagy úr!, a Hannibál tanár úr, a 141 perc a Befejezetlen mondatból és a Két fél idő a pokolban filmek, amik egytől egyig minimum jók, de többségében zseniálisak. De mindezek eltörpülnek az ötödik pecsét zsenialitása mellett. Egy percig sem gagyi, nem érződik a spórolás, az alacsony költségvetés, csak a színtiszta profizmus.

A film főszereplői Őze Lajos, Latinovits Zoltán, Márkus László, Bencze Ferenc és Horváth Sándor voltak. A film operatőre Illés György volt, vágója Szécsényi Ferencné és jelmeztervezője pedig Kemenes Fanni. A mozifilm a Budapest Filmstúdió és a Mafilm gyártásában készült. Műfaját tekintve filmdráma és háborús film. Magyarországon 1976. október 7-én mutatták be a mozikban. Amerikában VHS-en adták ki, amelyet a Facets Multimedia Distribution forgalmazott.

A történet 1944. december közepén játszódik, a nyilas korszak végnapjain. Egy budapesti kiskocsmában a törzsvendégek, 4 kisember Gyuricza Miklós, az órás, Béla, a kocsmáros, Király László, a könyvügynök, és Kovács János, az asztalos, mindennapos dolgokról beszélgetnek estéről estére. A későbbiekben a sérült fotográfussal, Keszei Károllyal kiegészülő társaság megbeszéli az élet dolgait, a hétköznapoktól kezdve a filozofikus kérdésekig mindent, például a borjúszegy elkészítésének módjáról, az ismerősökről, meg arról, hogyha módjuk lenne haláluk után feltámadni, a gazdag zsarnok vagy a szerencsétlen, de tisztességes rabszolga sorsát választanák-e. A fotós nélkül igazán nem is fordulhatott volna elő ez a tragikus történet.

A főszereplők mindannyian más-más társadalmi rétegből származnak, s ez által másmilyen a világnézetük is. Nem is sejtik, hogy a felvetett elméleti kérdésre másnap már a nyilasok kínzókamráiban – a gyakorlatban, tetteikkel kell felelniük. A film és a regény jelentősége is azonban nem a konkrét eseményekben, sokkal inkább e két nap alatt lezajlott beszélgetésekben, gondolatmenetekben, gesztusokban rejlik.

A történet szerint Gyurica kivételével végül mindhárman (Kovács, Király, Béla) a halált választják, az emberi mivoltot az embertelenségben is. Ám Gyurica választása sem értelmezhető olyan tisztán, egyértelműen rossznak. A dialógusok során fény derül arra, hogy ugyan kifelé úgy tűnik, hogy elárulja a többieket, a kommunistát és saját magát, lelkiismeretét is, ám azt csak ők (a főhőseink) és mi tudjuk, hogy Gyurica nem saját magáért cselekszik így, hanem azokért a gyerekekért, akiket a házában bújtat a nyilasok elől. Ha ő meghalna, nem térne többé haza, akkor nem csak ő, de a gyerekek is elvesznének. Így tehát ez a cselekedete nem tekinthető öncélúnak, hanem inkább saját maga, lelki békessége, üdve feláldozásaként ezért a gyermekekért. Mindezek mögött a kimondott kérdések mögött ott feszül kimondatlanul is a szavak és tettek viszonya, a köztük tátongó esetleges űr és a saját lelkiismeretünk kérdése.

Gelencsér Gábor szerint a különleges dramaturgiai szerkezeten túl említést érdemel még a film látomásos képi világa. Az asztaltársaság egyik tagjához, a könyvügynök Király úrhoz az elbeszélés folyamatos terét és idejét megtörő emlék- és fantáziaképek kapcsolódnak. S noha a férfi víziói foglalkozásából következnek, a húsra cserélt Hieronymus Bosch-album megelevenedő képei nyilvánvalóan összefüggésbe hozhatók a morális mesepéldázatban megfogalmazódó erkölcsi kérdésekkel, illetve világállapottal. A Bosch nyomán elszabaduló szürreális képzeletnél mindenesetre jóval nagyobb hatású a háborús életkép keresetlensége: az órásmester szűkös lakását zsúfolásig megtöltő, békésen alvó gyermekek látványa.

A film végi jelenet, melynek minimum ikonikusnak kéne lennie, ijesztően realisztikus. Aki látta, tudja, miről beszélek. A krisztusi jelenet pedig hasonlóan művészi, tökéletes, úgy, ahogy van. Ezen kívül a kocsma elképesztően hangulatos. És nem azt a tipikus kocsmát kell elképzelni. Már a légköre leírja, hogy egy sötét korszakban járunk. Az napszak este, de abból, amit látunk, el tudjuk képzelni, hogy nézhet ki Budapest. Az árnyékok és fények használata pedig tényleg frenetikus. A kocsmában pont annyi lámpa ég, amennyi bevilágítja a karaktereket, és ez nagyon jó hangulatot teremt. A professzionális rendezés mellett még kötelező megemlíteni kistestvérét, az operatőri munkát. Ezt a munkát Illés György kapta meg. És ami csodálatos, az a rendező és az operatőr közötti kommunikáció. Gyönyörűen mozog a kamera, rengeteg a hosszú snitt, amikor az asztal körül forog a kép, távolodik, közeledik, és észrevehetetlenül, kényelmesen teszi mindezt.

Az ötödik pecsét biblikus cím, mely az újszövetségi Jelenések könyvében jelenik meg. Eszerint János apostol álmában egy könyvet látott Isten jobb kezében, amely hét részre volt felosztva. Mindegyike egy-egy pecséttel van lezárva. A pecsétek mögött Isten egy-egy titka rejlik. Ebben a kontextusban az egész mű pontosabb értelmezést nyer. Hiszen a könyv szereplői is (az emberekbe, az emberségbe vetett) hitükért vállalták a halált.

„És mikor felnyitotta az ötödik pecsétet, látám az oltár alatt azoknak lelkeit, akik megölettek az Istennek beszédéért és a bizonyságtételért, amelyet kaptak. És kiáltának nagy szóval, mondván: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak? Akkor adatának azoknak egyenként fehér ruhák; és mondaték nékik, hogy még egy kevés ideig nyugodjanak, amíg beteljesedik mind az ő szolgatársaiknak, mind az ő atyjokfiainak száma, akiknek meg kell öletniök, amint ők is megölettek.” (Jel. 6: 9-11)

Az aeropáguszi beszéd a film mottója, amely ugyancsak bibliai eredetű. Pál apostol Athénban járva azt tapasztalta, hogy a városban mindenfelé bálványokat emeltek. Az egyik szentélyben Pál egy olyan oltárral találkozott, amit “az ismeretlen istennek” emeltek. Olyan istennek, akit anélkül tisztelnek, hogy ismernék, meg tudnák fogni, fogalmazni, hogy kit vagy mit áldanak. Ez az ismeretlen isten az emberek lelkiismerete, a belső szabályozó erő, ami meggátolja, hogy szándékosan rosszat cselekedjen. „Amint ugyanis körbejárva megtekintettem szentélyeiteket, olyan oltárra akadtam, amelyen ez a felírás állott: Az ismeretlen istennek. Nos hát én ezt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül is tiszteltek.” – aeropáguszi beszéd.

Az ötödik pecsét egyszerűen és közérthetően ábrázolja az örök emberi értékeket, a kisember és a hatalom viszonyát, az egyéni és társadalmi felelősségvállalást, a tisztesség és az emberi helytállás parancsát minden helyzetben. Legyen az határhelyzet vagy a hétköznapok világa. Mindezt nem egy egyértelmű, végső válasszal, egy tanulsággal mutatja be nekünk, hanem folyamatos kérdésfelvetésekkel, melyek mind egy központi probléma köré csoportosulnak. A film nem foglal állást, hanem karakterein keresztül fejti ki, mutatja be a különféle lehetőségeket, ezzel elengedhetetlenné téve a gondolkozást, saját válasz megadását.

 Ahhoz képest, hogy átlagemberekről van szó, rendkívül mélyen belemarkol a filozófia és az etika mélységeibe, és hosszasan elgondolkodtatja az olvasót, illetve a nézőt.  Az alapvető kérdés, amely a regény magját adja, Gyurica kérdése: Vállalnánk-e Gyugyu szenvedéseit, és az alapvető erkölcsi normák szerint próbálnánk boldogulni vagy saját magunkat előtérbe helyezve Tomoceusz Kakatiti szerepét vennénk fel? Az életet választanánk vagy a halált? Ennek a hátterében Sartre és az egzisztencialista filozófia kérdései is felmerülnek: Milyen az élet, vagy egyáltalán élet-e, ha a lelkiismeretükről elfelejtkezve ők is ártatlan embert bántanak. Élet-e vagy csupán létezés? Van-e értelme az életnek, ha az csupán létezésnek minősíthető? Az önbecsülésük a tét. A regényben felmerül a kérdés, hogy “mi képviseli a felsőbb erkölcsi törvényt a modern világban, ahol „isten meghalt” és „minden egész eltörött”.”

És hol van ebben a filozófia? Tegyük fel, hogy fél perc múlva meghalunk. Választhatunk, mik leszünk következő életünkben: Tomóceusz Katatiki vagy Gyugyu. És itt van elásva a tömör zsenialitás. Vagyis ez még csak egy része annak, hisz a film foglalkozik még ezzel, nem is keveset, és a végén pedig csodálatosan ki is bontja azt. Ugye ott lesz előttük egy lázadó, félholt állapotban, egy keresztre feszítve, és dönthetnek, hogy csapást mérnek rá, ezzel segítve a rendszert, vagy meghalnak, de tiszta szívvel. A történetben még az zseniális, hogy mire utal a cím, és hogyan valósul meg a filmben, valamint a beszéd, amit a „Civilruhás” lenyom. Valamint bárki, aki a történetben megjelenik, annak van egy karaktere, van egy személyisége, valamit biztosan képvisel, leginkább egy álláspontot. Tehát nem csak a történet, ami nagyon ott van, hanem a karakterek is. És ez még csak a kezdet.

Nagyon komoly film, merem állítani, hogy a Tanú mellett a legjobb magyar film is egyben. Talán ha szembe kéne állítani egymással, a Tanú előnyére válik, hogy amellett, hogy szinte mindent elmond a magyar szocializmus működéséről, amit tudni kell, tökéletes szatíra, és vígjáték. Az ötödik pecsét előnyére viszont az válik, hogy európai-, vagy akár világszinten versenghetne a legjobb művészfilm címért. Habár kevésbé emészthetőbb, de könnyebben érthető, és technikailag sokkal profibb, mint a Tanú.

Nem kell 1944-ben, a cselekmény idejében élni, hogy megértsük, miről szól az ötödik pecsét, az idő kevésbé jár el felette, mint a Tanú felett. Még érezni a szocializmus utóhatásait, s valószínűleg még jó sokáig, de ha majd történik valami új tragédia a magyar politikában, közéletben és társadalomban, amire foghatunk minden problémát, akkor a Tanú könnyen feledésbe merülhet, így talán egyszer még kiérdemelheti Az ötödik pecsét a legjobb magyar film címet, ha addig nem érkezik valami jobb alkotás, amire mondjuk nagyon kevés az esély. Persze van negatívuma is, de ez is nézőpont kérdése. Kicsit szokatlanul lassú, de nem mindenkinek való. Ez annak való, aki szeretné a legjobbat látni, a valódi minőséget.

Hozzászólások