André Aciman – Szólíts a neveden
“Csak várj és remélj.”
Ha egy romantikus történetet olvasunk, valahol mélyen elvárjuk tőle, hogy happy enddel végződjön. A csalódásokkal teli valóság elől a könyvek, a filmek, a sorozatok világába menekülünk – mi értelme lenne ennek, ha ott aztán ugyanaz a végkifejlet várna minket? Persze, egyes regények az utolsó pillanatban rántják ki a kezünk közül a boldog befejezést és van, hogy hatalmas áldozatok után, kissé keserédesen kapjuk meg azt. Mégis minduntalan keressük.
Annak, aki más, ebben a világban valamennyivel kisebb esélye van arra, hogy megkapja a saját “boldogan éltek amíg meg nem”-jét. Papolhatunk a nők és férfiak, ciszek és transzok, heterók és az LMBTQ-közösség tagjai közti egyenlőségről, az elfogadásról, arról, hogy már más időket élünk, ez attól még így van. Ha az előbújást elfogadás is követi, a párkeresés attól még nem egyszerű, akár hiszel a Nagy Ő-ben, akit neked teremtett az ég, akár nem. Bármilyen korban is légy, önmagad és lehetőségeid feltérképezése időnként felér egy olyan kalanddal, mint amilyenre Zsákos Bilbó indult el, csak itt a sárkányok, az orkok álruhát viselnek, a törpék vagy veled vannak, vagy ellened, és van egy pont a történetben, amikor egyedül vagy a világgal szemben, egyedül kell harcolnod. De megéri, nem?
“Miattad lenni önmagam.”
André Aciman 2007-ben megjelent, azóta már öt nyelvre való lefordítást és egy filmadaptációt is megért regénye, a Szólíts a neveden a 80-as évek Olaszországába repít el minket. Elio már ki tudja, hányadik nyarát kezdi úgy, hogy szobáját egy filozófusnövendéknek adja át. Családi nyaralójukban sorra jelennek meg a doktoranduszok, tudósok, hogy egy-egy tanulmányukat megírják, majd kiadassák. Ezen szokás által ismerkedik meg a fiú a nála hét-nyolc évvel idősebb Oliverrel, akivel fokozatosan ismerik meg egymást. Vonzalmuk szinte azonnal kialakul, de heteknek kell eltelnie, mire Elio viszonzás reményében megteszi az első lépést. Kettejük kalandos kapcsolatát követi végig a regény, egészen negyven-ötven évvel azután a nyár után.
Először fel sem tűnhet az olvasónak, a szerző mekkora hangsúlyt helyez Elio belső vívódásaira, hiába olvashatjuk végig a történetet az ő szemszögéből. Az, hogy zenei tehetséggel és koránál nagyobb műveltséggel van megáldva, semmit sem nyom latban ahhoz képest, mennyire új neki, hogy a saját neméhez vonzódik, és mennyire múló hóbortnak, holmi meghibásodásnak véli olykor a vágyat és az érzelmeket, amiket Olvier iránt táplál, még azután is, hogy azok viszonzásra lelnek.
“– Aki sokat olvas, rendszerint rejtőzködik. Elrejti önmagát. A rejtőzködők pedig ritkán vannak jóban magukkal.”
Bár a történet kettejükre összpontosít, érdemes az olykor felbukkanó mellékszereplőknek is figyelmet szentelnünk, hiszen végezetül ők is formálják a két férfit. Ilyen Vinimi, az Elioék szomszédságában lakó leukémiás kisgyerek, vagy a költő, akinek felolvasására kétszer is elmennek. De ugyanígy felkeltheti érdeklődésünket Elio édesapja, vagy Marzia, az utcájukban lakó szépség.
Összességében tehát a Szólíts a neveden egy új, igencsak egyedi szempontból közelíti meg a szerelmet, függetlenül attól, hogy az két azonos nemű ember között jön létre. Olaszosan művészi, filozófikus, hol szívbemarkoló, hol megnevettető. Tipikusan az a regény, ami az elején talán nehezen szippant be, de amikor megteszi, utána nem ereszt, még akkor sem, ha már az utolsó oldalon is túl vagy.
“– Nekem tetszik, ahogy fogalmazol. Miért becsülöd le magad örökké?
Vállat vontam. Akkor most az önkritikámat kritizálja?
– Nem tudom. Talán, hogy ne te becsülj le.”
Hogy kinek ajánlott? A szerelem szerelmeseinek, a csizma alakú ország rajongóinak, és mindenkinek, aki másfajta Happy End-re vágyik, mint amit megszokott.