„Amélie csodálatos élete módra pincérkedtem” – interjú Budai Lottival
Budai Lottinak a napokban jelent meg az ötödik regénye, egy teljesen új sorozat, ami A szamuráj lánya nevet viseli. Ahogyan azt már sejteni lehetett, legújabb kötete, A nyugati szerető is történelmi romantikus témát kapott, ezúttal a Japán és a Francia kultúrába kalauzol el bennünket. Ennek kapcsán, illetve Párizsban tartózkodásáról beszélgettünk most vele.
Az Instagram oldaladon láthattuk, hogy hosszabb ideig időztél Párizsban. Ez a legújabb regényedhez volt köthető vagy egyéb okokból utaztál ki Franciaországba?
Igazából, ez a sors játéka, hogy az új könyvem második kötete, A párizsi gésa ezt a címet kapta, és hogy részben Párizsban játszódik. Az hogy pár hónapra a francia fővárosba költöztem egy régi álom megvalósítása volt, tehát inkább magánéleti jellegű döntés.
Mesélnél egy kicsit erről az időszakról?
Mint időszak, csodálatos volt az életemben. Nagyon jót tett a személyiségemnek és ahogy én nevezem, az “írókámnak” is. Persze voltak benne kihívások, megkapaszkodni, munkát találni, valamint a nyelvvel is harcoltam, mert hiába gyönyörű, a francia borzasztó nehéz. De ez volt a szép benne, megküzdeni ezekkel. Illetve nagyon sok fantasztikus embert ismertem meg odakint.
Kint tartózkodásod ideje alatt mivel foglalkoztál?
Írtam, természetesen és amolyan Amélie csodálatos élete módra pincérkedtem. Életem első munkája volt a vendéglátóiparban sok csetléssel-botlással, de nagyon élveztem. Illetve egy hónapig egy csodálatos magyar hölgynél dolgoztam, az asszisztense helyetteseként, aki szinte “nagymamámmá” lett. Ami szabad időm pedig maradt abban igyekeztem minél jobban magamba szívni a város hangulatát és felvenni a helyiek életérzését.
Amúgy sokat kérdezgettem erről az ott élő barátokat, akiket már kint ismertem meg, hogy mi az a sugárzás, ami árad az emberekből, akár egy parkban, akár egy kávézó teraszán nézi őket az ember. Azt mondták, hogy az ő kultúrájuknak, hétköznapjaiknak nagyon szerves része az, hogy az élet élvezetének minden nap hódolni kell. Legyen szó barátokkal való találkozásról, egy napozással egybekötött, parkban elköltött ebédről az ebédszünetben vagy egy csokis éclairről vasárnap délután. Ez ott nem olyasvalami, ami élményszámba megy vagy amit egy nehéz hét végén kiérdemelnek, hanem ez olyan része a napnak, minthogy reggel fogat mosunk. Egyszerűen szükséges.
Neked mennyire sikerült átvenned ezt az életérést?
Kellett hozzá némi nevelés, főleg, hogy hajlamos vagyok kicsit “hajcsár” lenni magammal szemben. De szerencsére mindig volt, aki rám szóljon, hogy hahó Lotti, az ott kint Párizs ez itt a Szajna, csak ülj és nézd, ne csinálj semmit. A végére egész jól belejöttem. Illetve a helyiek szemléletéből más is ragadt rám. Ezek közül a nyitottság a legfontosabb. Valamiért ott “érdeklődő” személyiségből “nyitott” lettem. Olyan emberekre, programokra, élményekre, amelyekre talán itthon legyintettem volna, hogy ahh nem az én világom. Erre azt hiszem, mi magyarok hajlamosabbak vagyunk. Még nem rég óta vagyok itthon, de eltökéltem, hogy amit ott “magamra szedtem” azt megtartom.
Milyen érzés más kultúrát felfedezni, ott a helyszínen belemélyedni annak a történelmébe, majd tulajdonképpen újat alkotni belőle?
Ami a kultúrát és a történelmet illeti, a francia történelemnek mindig is szerelmese voltam. Személyesen bejárni azokat a helyeket, ahol a korábbi regényeim játszódnak nagyon szívmelengető érzés. Egyébként e téren dicséretet is kaptam.
Miféle dicséretet kaptál és kitől?
A magyar hölgynek, akiről korábban beszéltem, neki ajándékoztam az első könyvemet A Borostyánszeműt, és amikor olyan jelenethez ért, ami a Café Procope-ban, Párizs legrégebbi éttermében játszódik, felhívott és megkérdezte: „Lotti, te jártál ott valaha?”, mondtam, hogy nem. Le volt nyűgözve, milyen pontosan idéztem meg a hely hangulatát. Neki ugyanis nagyon sok emléke kötődik ehhez az étteremhez, úgyhogy elismerés képpen elvitt oda vacsorázni. Életem egyik legszebb estéje volt.
Kicsit visszatérve az írásra, nehéz volt külföldről együtt dolgozni a kiadóval? Hogy megy ennek a menete?
Egyáltalán nem. A kéziratok, borítótervek emailen jönnek-mennek itthon is, úgyhogy ez nem okozott gondot.
A nyugati szeretőt mi ihlette meg? Honnan jött az ötlet, Mija történetéhez, hogy neked Japánról kell írnod?
Ez érdekes eset volt. Amikor legutóbb a kiadó felé jeleznem kellett az új regényötletemet volt pár elgondolás a fejemben, de nem az igaziak. Akkor eldöntöttem, hogy két-három napig nyitott leszek, nyitott szemmel járok és hagyom, hogy szembe jöjjön velem a téma. Másnap felugrott egy cikk arról, hogy 150 éves a Meidzsi-restauráció Japánban és mire végig olvastam a cikket, a forradalomról és arról, hogy is alakult Japán történelme ezekben az években, tudtam, hogy nekem van itt egy sztorim. Hamar össze is állt, hogy hogyan fog felépülni a történet.
Párizs hogyan jött a képbe?
Hogy jött ide Párizs, pontosabban a párizsi gésa? Hát, ez lehet, hogy egy kiábrándító írói műhelytitok lesz, de az én könyveimben a történelmi háttérnek nagy szerepe van, hiába adagolom úgy az olvasóknak, hogy “egészséges” vagy inkább fogyasztható mennyiségű információt adjak át. Volt Japánban hét-nyolc év, amikor épp két nagyobb történelmi felzúdulás között nyugalom volt. Gondoltam erre az időre “megutaztatom” a szereplőimet.
Mennyi időt szánsz a kutatásokra, illetve mennyire mélyedsz bele az akkori korba?
Amennyire a határidő engedni. De a viccet félretéve elég maximalista vagyok ezen a téren. Hogy egy példát említsek, nálam Mija nem tud egyszerűen elsétálni egy rizsföld mellett, komolyan el tudtam veszni a rizsről szóló 19. századi agrártudományi írásokban. Páldául, hogy mikor, hol, hogy takarították be, hisz így lesz hiteles a látvány, ami Mija és így az olvasó szeme elé is tárul. Ruhák, berendezési tárgyak, a szokások… azért nagy munka volt. Végül azért a háttérkutatások során összeszedett információknak jó, ha 30%-át írom bele a könyvbe. Ebben a műfajban nagyon kell ugyanis figyelni, hogy ne essünk a “ha már utánanéztem beleírom” hibájába. Fontos szem előtt tartani, hogy erre vagy arra szükség van-e a történethez vagy hozzáad-e az olvasás élményéhez.
A Szamuráj lánya sorozat írása során melyik szereplő állt hozzád a legközelebb?
A főszereplőm, Mija a kézenfekvő válasz, hisz őt ismertem meg a legjobban. A mellékszereplők közül talán Hóri, a férje, aki néhány fejezetben kapott helyet. Ő egy nagyon érzékeny férfikarakter egy olyan világban, egy szamuráj családban, ahol a becsület az erő és a harci képességek számítanak a legnagyobb erénynek. Aki olvasta tudja, hogy az elsőben nem is volt nála hiány, és az a szerelem, amivel Miját szerette, hát még engem is meghatott.
folytatás a holnapi napon…
http://www.ahmagazin.com/konyvek/kategoriak/romantikus/budai-lotti-a-%E2%80%8Bnyugati-szereto-a-szamuraj-lanya-1/
