A Jim Morrison effektus – Túltolva (2019)
Minden alkotó életében eljön az az idő, amikor már csak árnyéka önmagának. Egyszerűen nincs ihlete, vagy ha van, akkor ahhoz a korábban is bevált rock ‘n’ roll életmód is kell. A véget nem érő alkoholmámor és a drogok okozta hallucinációk, amik egészen huszonhét éves korig tartanak ki, amikor a csúcson minden igazi rocksztár meghal.
Harmony Korine említésére az embernek három ismertté vált filmje jut eszébe. A Spring Breakers, amiben négy lány kokain hatása alatt állva egy floridai bandaháborúba keverednek a tavaszi szünet alatt, a Kids, melyben egy srác berúgva, bedrogozva szüzekkel fekszik le védekezés nélkül, így továbbadogatva nem diagnosztizált HIV-pozitív génjeit, valamint a Gummo, melyben a szereplők macskákat gyilkolnak, beszívnak és sátánista rituálékon vesznek részt. Egy szó, mint száz, üljön akár a forgatókönyvíró, akár a rendező székében, Harmony karakterei elfajzottak, degeneráltak, cselekedeteiket pedig legegyszerűbben a káosz szóval lehetne jellemezni. San Franciscoban nevelkedett tinédzser lévén a műveiben megjelenített bűnlajstrom egyes részeiről saját tapasztalatai voltak; bunyókba keveredett, lányokat hajkurászott és messzire elkerülte szüleit minden nyáron.
2019-es tömegfilmje, a The Beach Bum is hasonlóan elfajzott szereplőket vonultat fel. Moondog (Matthew McConaughey) egykori sikerei utóhullámain lovagol, és bár mindenki szereti – vagy legalábbis ebbe az illúzióba ringatják -, az alkotói válságból még ők sem tudják kirángatni. A szereplőgárda rétestésztaként elhúzott bemutatását követően indul be az egyébként igencsak lapos történet Moondog gyönyörű és gazdag feleségének, múzsájának hirtelen halálával. MinnieBoo (Isla Fisher) örökségének felét kettejük lányára, Heatherre (Stefania LaVie Owen) hagyja, másik felét pedig a bankba teszi, ahol férje nem juthat hozzá addig, amíg ki nem adja évek óta “készülő” verseskötetét. Noha egy betörés után elvonóra kerül, nem sokkal később kiszökik Flicker (Zac Efron) társaságában, és elindul vissza Miamiba. Eközben sorra írja verseit, amiket a film végén sikerül kiadnia. Pulitzer-díjat nyer, megkapja a pénzt – amit aztán egy hatalmas buli alatt felgyújt, majd elhajózik a naplementében.
Ha a játékidő rövidebb lett volna, talán még jó is lenne a film. Így, cirka másfél óra alatt azonban a minőség egészen a nulláig jutott. Hiába voltak ott népszerű színészek húzónévként, a végeredményen ez mit sem változtatott. A cselekmény lapos, túl kicsi és jelentéktelen a mű hosszához mérten. Negyven percen keresztül ugyanazt nézzük végig újra és újra. Moondog iszik, bár eleve részeg, kicsit beszív, bár már be van szívva, és csajozik. Ennek vagy viccesnek, vagy elszomorítónak, vagy bármilyen emocionális hatás kiváltónak kellene lennie, de nem lett az. Szimplán ciki. Negyven percben pedig már ciki és unalmas is egyben. Később az elvonóról való szabadulás után más helyszíneken, más szereplőkkel, más körülmények között kezdődik elölről az egész. Voltak jelenetek, amikor úgy tűnt, a rendezők el akarták hitetni a nézővel, hogy emögött az ördögi kör mögött rejtőzik valami, ami túlmutat a hedonizmuson. Ilyen a díjátadó, amikor Moondog elismétli ugyanazt a verset, amit a film elején is, ám ezúttal Minnie emlékképeivel kiegészülve, vagy amikor a férfi Lingerie-vel (Snoop Dog), Minnie szeretőjével beszélget a nőről. Azt az érzést keltik, hogy a film maga nem is Moondog afférjaira vagy alkotói válságára, karrierjére koncentrál, hanem a feleségével való különös, a maga módján őszinte kapcsolatra, ami oly sok éven át megihlette a költőt, és ami biztos pontot adott neki, egy helyet, ahova visszamehet, akár jól van, akár nem.
Azonban amennyiben nem adjuk meg magunkat ennek az illúziónak, láthatjuk, hogy a The Beach Bum nem több kínos pillanatok sokaságánál. A nézőben nem hagy nyomot sem a zene, sem a képi megoldások, de még a színészi játék sem, hiszen példának okáért Matthew McConaughey más filmekben is eljátszotta már a Moondoghoz hasonló karaktert, de ennél mindig jobban csinálta.
Összegezve, a kritikus nincs nehéz helyzetben a The Beach Bum kapcsán, hiszen szinte csak kritizálható elemek vannak a filmben. Bárhogy nézzük, nem egy jó film, nem marad utána semmi, csak a felhígított Jim Morrison érzés.